Daniel Keyes

Bűnös-e Claudia?

Copyright © 1986 by Daniel Keyes

 

Fordította: Vas Júlia

Borító: Császma József

Fotó: Bozsó András

 

Hungarian edition by © Delej Kft., 1996 Hungarian translation © Vas Júlia, 1996

 

Prológus

 

Az alábbi történet a csábosan szép, ám szellemileg nem egészen ép Claudia Elaine Yaskóról szól. Igaz történet, melyben az összezavart, tehetetlen bűnüldöző szervek nagy igyekezettel próbáltak megfejteni egy látszólag véletlenszerű gyilkosságsorozatot, amely egy évig rettegésben tartotta Ohio állam középső részének lakosságát.

Claudiáról 1982 július havának közepe táján hallottam először: egy barátja hívott fel telefonon, s megkérdezte, érdekel-e annak a nőnek a története, aki 1978-ban, huszonhat éves korában bevallott egy hármas gyilkosságot. Hármat a tíz közül, amiket az ohiói lapok csak a, „22-kaliberes gyilkosságok”-nak tituláltak. Eddig félt elmondani az igazat, állította a barát, de most szeretné közhírré tenni, amit tud.

Felkeltette az érdeklődésemet a dolog, no meg jól is volt időzítve: éppen alkotószabadságot kaptam az egyetemtől, hogy eleget tehessek az utolsó könyvemmel kapcsolatos kötelezettségeimnek.

A telefonáló, aki megkért, hogy ne fedjem fel kilétét, beleegyezett, hogy a következő héten elhozza az irodámba Claudiát. Közben – emlékezetem felfrissítendő – egy csomó, négy évvel ezelőtti folyóiratot böngésztem végig mikrofilmen a könyvtárban arról a bűnügyről, amelyben Claudia Elaine Yasko és az általa az ügybe bevont két férfi ellen az ohiói esküdtbíróság „súlyosbító körülmények” figyelembevételével, gyilkosságért emelt vádat. A vád halálbüntetést is vonhatott maga után.

Az újságok vastag betűs címei felidézték bennem is az esetet:

 

A HÁRMAS GYILKOSSÁG HÁTTERÉBEN”

VÁDOLT NŐ”

 

És később:

 

„Ő ÁLL AZ ÖT EMBERÖLÉS MÖGÖTT?”

 

De az újságcikkek mellett szereplő fotók nem készítettek fel arra a nagyon magas és feltűnően gyönyörű fiatal hölgyre, aki a következő hétfőn, július 19-én besétált az irodám ajtaján.

Leült az íróasztal mellett egy székbe, keresztbe vetette hosszú lábát, két kezét egymásba kulcsolta. Vörös körmei tökéletesen manikűrözve, s minden ujján gyűrűt viselt.

– Igazán sokra tartom, hogy találkozni kívánt velem – szólalt meg halk, dallamos hangján. – Néhány barátom azt mondta, az életemből érdekes könyvet lehetne írni. Elképzelhető, hogy megírja a sztorimat?

– Attól függ – válaszoltam. – Nagyon alaposan ki kell kérdeznem magát, ha megteszem, és teljesen őszintének kell lennie hozzám. És ez bizony zavarba ejtő lehet. Akár fájdalmas is.

Megérintette a torkát. – Nem szégyellek semmit, és az életmódom miatt sem érzem kellemetlenül magam. Hadd kérdezzem meg, Mr. Keyes…

– Szólítson Danielnek – ajánlottam föl.

Elmosolyodott. – Daniel… azt jelenti: Isten bírája. Összerezzent. – Elfelejtettem, mit akartam kérdezni. – Próbálta felidézni. – Ez az egyik problémám – mondta. – Nem szabad félbeszakítania, mert elveszítem a beszélgetés fonalát.

Fel kellett volna figyelnem a szavaiból felém áradó figyelmeztetésre, s felismerni, hogy egy elkalandozó figyelmű alanyt nehéz lesz interjúvolni – mindkettőnk számára szenvedéssé válhat a kísérlet. De volt benne valami elbűvölő – furcsa keveredése a csáberőnek és a sebezhetőségnek –, s ettől úgy éreztem, van ebben a történetben megírásra méltó.

Ismét felderült az arca. – Óh, már emlékszem. Meg akartam kérni, magyarázza el, miként dolgoznánk együtt, ha úgy dönt, hogy megírja a könyvet. Én ugyanis nem vezetek autót, s nem kérhetem meg gyakran a barátomat, hogy hozzon el ide.

– Erre nem lesz szükség. Miután befejeződik a könyvem reklámkampánya, hetente egyszer elmegyek Columbusba, s minden alkalommal két-három órát beszélgetünk majd – vagy amennyi időt jónak talál.

Megkönnyebbülten leeresztette a vállát. – Jaj, ez remek, már azt hittem, fizetnem kell valakinek, hogy elhozzon ide, s igazán nem keresek valami túl sokat. – Részmunkaidőben, mixernőként dolgozik a columbusi Sheraton Hotel Sessions bárjában, tette hozzá, jövedelme javát a borravaló adja.

– Egyelőre csak abban állapodtunk meg, hogy anyagot gyűjtök, aztán eldöntöm, érdemes-e foglalkoznom a sztori megírásával – emlékeztettem.

– Biztos, hogy meg akarja majd csinálni – mondta ő. – Tudom.

– Miért szeretné, hogy megszülessen ez a könyv? –kérdeztem.

Felsóhajtott, s elnézett mellettem valahová messzire. – Még most is üldöz az, ami 1978-ban történt velem. Ha könyv alakban látom, borítók közé szorítva – ahogyan a Szép álmokat, Billyben tette Billyvel –, az talán kifüstöli végre belőlem az áldozatok emlékét.

– Nem ígérhetem, hogy ez megtörténik.

– Úgy lesz. Majd meglátja – válaszolta magabiztosan a lány.

Távozása után parfümjének illata még soká ott lengedezett az irodában. Csak ültem, s azon töprengtem, mibe is vágtam bele.

 

Az embereknek megoszlott a véleménye Claudiáról. A nyomozók és más bűnüldöző szervek képviselői, akik kapcsolatban álltak az üggyel, meg voltak győződve, hogy részt vett a hármas gyilkosságban, vagy legalábbis ott járt a tett színhelyén.

A sajtó azonban többnyire szimpátiával viseltetett irányában, így például a Playboy is, mely 1978 decemberében jelentetett meg egy cikket Egy hajszálon múlott címmel, azt állítva, hogy azokat a részleteket, amiket Claudia vallott a kilenc órán át tartó rendőrségi kihallgatása során, az üggyel foglalkozó nyomozó adta a szájába. Mivel 1978 választási év volt, több tévériporter és újságíró azzal vádolta a rendőröket és a vádhatóságot, hogy a rájuk nehezedő nyomás miatt, e hármas gyilkosság rejtélyének megoldásakor túlzásokra ragadtatták magukat. Claudiát – ez köztudottá vált – csak felhasználták, áldozatot csináltak belőle.

Kedvemre volt, hogy elmeséljem ennek a gyönyörű, titokzatos nőnek a történetét. S ha úgy gondolja, hogy a könyv alakúra formált igazság majd segít elűzni az őt kísértő emlékeket – nos, az is rendjén való lenne.

Csakhogy nem így történt. Az igazság folyton változott.

 

Egy hideg novemberi napon, 1982. november 26-án, négy hónappal első találkozásunk után, elautóztam Columbusba, hogy interjút készítsek Claudiával.

Az a bizonyos barát, aki telefonált, majd bemutatta, figyelmeztetett, Claudia a város egyik – a bűnözés szempontjából – legrosszabb környékén lakik. A barát igazán sajnálta, hogy Claudiának ilyen környéken kell élnie, s elmondta, hogy ha látogatóba megy hozzá, mindig fegyvert is visz magával.

Miután befordultam a háza mögötti szűk utcába, leparkoltam az autóval a hátsó bejárattal szemben, úgy, ahogyan erre utasított. Még csak délutánra járt az idő, az utcák mégis kihaltak voltak – kezdtem kissé ideges lenni. Van abban valami idegesítő, ha az ember a délután kellős közepén fél. Gondosan körbenéztem a kis utcában, mielőtt kinyitottam a kocsi ajtaját és kiléptem, azután nagyon gyorsan Claudia lakásának hátsó ajtajához iszkoltam.

Az ablakon keresztül figyelte érkezésemet. Kinyitotta az ajtót, hogy beengedjen, közben fémesen csattant valami a padlón.

Ugrottam egyet.

– A fene! – kiáltott fel. – Elfelejtettem! – Lehajolt, s egy hosszú pengéjű henteskést vett fel a földről.

– Ez meg minek? – ordítottam fel, s máris hátráltam, mert szinte láttam, ahogy belém döfi a kést.

Meglepődve pillantott rám.

– Ott tartom a zsanérba állítva. Ha valaki felfeszítené az ajtót mialatt alszom, akkor a kés leesik, és a zajra felébredek. Ide már háromszor törtek be. Nagyon félek egyedül, s ez legalább könnyen elérhető szerszám, hogy megvédjem magam.

Pár percbe is beletelt, míg összeszedtem magam. Végül beléptem, Claudia visszalakatolta az ajtót, a kést visszatette a helyére.

– Helyezze kényelembe magát – szólt. – Ki kell mennem a fürdőszobába.

A lakás egyetlen szobájába zsúfoltak bele mindent: a teakonyhát két kredencféle választotta el a nappali-hálótól, a kredencek hajápolószerekkel, arcfestékkel, vitaminokkal és ételkonzervekkel teli. Az egész lakás szaglott az illatosított púdertől és a parfümtől. Az öltözködőtükörre egy különlegesen tervezett üdvözlőkártyát tűztek, rajta egy undorító béka rajza és a mottó:

 

Nyelj le egy eleven békát reggeli előtt éhgyomorra, és meglátod, ennél rosszabb már egész nap nem történik veled.

 

Hála Istennek, van humorérzéke. A kereveten félretoltam egy halom régi újságot és számlát, hogy legyen helyem leülni, azután a magnómat Claudia hintaszékének karfájára helyeztem.

Claudia összerezzent, mikor visszajött és meglátta. – Ez minek van itt?

– Mindig magnóval dolgozom – válaszoltam. – Vissza kell forgatnom a beszélgetésünket, hogy biztosan tudjam, jól értettem-e mindent.

– Világos – mondta visszaülve a hintaszékbe s hevesen hintázva –, de nem tetszik az ötlet.

Elkaptam a magnetofont, még mielőtt leesett volna, s letettem magam mellé a kerevetre. – Egy idő múlva elfelejti, hogy itt van.

– Kétlem – mondta, miközben megfeszítette az izmait, majd elernyesztette magát. – De azért próbálja meg.

– Először is, szeretnék megtudni valamit a múltjáról. Beszéljen például a gyerekkoráról. Milyen körülmények között nőtt fel?

Claudia a fejét rázta. – Nem emlékszem. Pocsék gyerekkorom volt – az az életem legrosszabb korszaka.

Már azon voltam, megkérdezem, miért, de amikor láttam, hogy könnyek csillognak a szemében, inkább csöndben maradtam.

Ehelyett a letartóztatásáról mesélt, a vádemelésről, a bebörtönzésről – rájöttem, hogy ő irányítja a beszélgetést.

Hazaérve meghallgattam a magnószalagokat – kitűnt, hogy a három óra során semmivel nem mondott többet, mint amennyit már amúgy is tudtam az újságokból.

Ekkor kellett volna befejezni az egészet. De nem tettem. Már rabul ejtett a kutatás láza, hogy megtudjam, mi történt 1978-ban Ohióban, s hogy milyen része volt Claudiának a brutális emberölésekben.

 

CLAUDIA ÉS A .22-ES KALIBERŰ GYILKOSSÁGOK

Első rész ÁLDOZATOK ÉS GYANÚSÍTOTTAK

Egy

1

 

Ohio állam középső része az eddigi feljegyzések szerinti legkeményebb tél szorításában vergődött, éppen akkor kezdett magához térni a „78-as gyilkos hóviharokból”, ahogyan a columbusi újságok nevezték. James Rhodes, az állam kormányzója szükségállapotot rendelt el, s a hófúvást csak úgy emlegette, mint áldozatára leső gyilkost.

Február 13-án, hétfő éjszaka George Nance rendőr, a Franklin megyei rendőrségtől, éppen nyugat felé autózott a jeges Interstate 70-es autópályán; egy rutin házellenőrzéshez hívták Columbus város határán kívül. A rendőr információja szerint az Eldorado Klub üzletvezetője telefonált, mert a főnöke, Mickey McCann és Christine Herdman bártáncosnő, akivel együtt élt, nem ment be a klubba aznap éjszaka, s a telefonhívásra sem válaszol senki a lakásban.

Majdnem tíz órára járt már az idő, amikor Nance rendőr lassan felhajtott az Ongaro Drive-ra. Az utca meglehetősen csöndes volt, földszintes luxusházak fényei vetődtek a hóval borított fákra és pázsitra. A McCann-féle házhoz közelítve, a garázsfeljáró mellett jobbra egy zöld, Ford gyártmányú furgont látott parkolni.

Kiszállt a járőrkocsiból, s mély vízfolyásokon áttapicskolva eljutott egy kis verandához, melyet a házból kiszűrődő fény világított meg. Csöngetett, kopogni próbált, amikor nem jött semmi válasz, az elülső ablakokhoz ment s belesett.

A hallban egy nőt látott a földön feküdni.

Nance visszarohant a járőr kocsihoz, jelentkezett a rendőrség telefonközpontosánál, elmondta, mit látott. Most bemegy a házba, megnézi, él-e az a nő vagy meghalt, közölte, erősítést kér a helyszínre és egy nyomozót is.

Körbejárta a házat, lábnyomok után kutatott, de a friss hó mindent belepett. Amikor észrevette, hogy a garázs ajtaját felfeszítették, nagy óvatosan belépett, a kezében élesre töltött revolver, s egy nádbútorral berendezett nyári verandához ért, amit afrikai maszkok és dárdák díszítettek. Nagyon meleg volt itt, valaki a legnagyobb teljesítményre állította be a fűtést.

Az a bizonyos asszony, aki rövid fürdőköpenyt viselt fehér mintás hálóinge fölött s úgy hetvenéves lehetett, a földön feküdt a nyári veranda és a nappali közötti kis átjáróban. Egy ízben a vállán és három ízben a feje jobb oldalán érte golyótalálat. Arca és haja vérrel borítva, a .22-es golyóhüvelyek ott hevertek mindenfelé a vérrel szennyezett padlón. A hányingert keltő bűzből Nance arra következtetett, hogy az asszony legalább egy vagy két napja halott.

Gyorsan haladt, minden szobát átvizsgált. A matracokat félrehajították, a lepedőket feltépték az ágyakról, a fiókok tartalmát kiszórták.

Nance most kinyitotta a konyhából a garázshoz vezető ajtót, s hideg levegő csapta meg az arcát. Felkattintva a lámpát, döbbenten látta meg egy fiatal, sötét hajú nő testét, hanyatt fekve a földön. A nő csizmája mellette állt, körötte a ridiküljéből kiszórt apróságok hevertek szanaszét. Rozsdabarna nadrágjának sliccét kinyitották és egészen a térdéig letolták róla – alatta fehér, kékkel flitterezett színpadi bugyi látszott. Egy golyót kapott a jobb vállába, kettőt a homlokába és egyet a jobb arcába.

A vér már az arcára fagyott.

Nance megkönnyebbülten hallotta meg az érkező autók hangját. Először a mentősök értek oda, aztán a helyi rendőrség, mert ők is vették a rádióadását.

 

Amikor Nance első jelentkezése úgy fél tizenegy felé elhangzott, Howard Champ és Tony Rich, a Franklin megyei rendőrség nyomozói azonnal válaszoltak a hívásra.

Champ őrmester korán őszülő férfi volt, negyvenöt év körüli; gondosan öltözködött, általában mellényt is viselt az öltönyéhez, ujján gyémántköves aranygyűrű csillogott. Az elmúlt három év során a rendőrkapitányság szervezett bűnözés- és kábítószer-ellenes irodájának vezetőjeként dolgozott. Champ őrmester vékony, hűvös, ám kemény fickó volt.

Tony Rich nyomozóról az ember mindig azt hitte, éppen a gondolataiba mélyedt; sötétszőke haja hullámos volt, dús bajuszt viselt; kék szemével, jól megtermett, hat láb, egy hüvelyk magas termetével leginkább egy középkorú futballjátékosra emlékeztetett.

A negyvenöt perces út közben, míg a rendőrőrsről az Ongaro Drive-hoz értek, a két rendőr összegezte amit Mickey McCannről tudtak. Mickey Eldorado Klubja Columbus meglehetősen rossz hírű, nyugati részén volt, amit a népnyelv csak Bottomsnak (Fenéknek) nevezett. Rich úgy tudta, a klubot hat hónapra bezárják, mert valamelyik táncosnő áthágta a columbusi előírásokat, mely szerint alkoholt árusító bárokban tilos a meztelenkedés. Rich egyszer járt a bárban, hogy találkozzon az informátorukkal, aki később bemutatta a klub tulajdonosát is – ez volt az egyetlen alkalom, hogy találkozott Mickeyvel.

Howard Champ mindenféle utcai pletykákból úgy értesült, hogy McCann-nél nagy tétekkel pókereznek a hátsó szobákban, továbbá, hogy a tulaj a kábítószerüzletben és a tiltott prostitúcióban is benne van, de mindössze egyszer emeltek vádat ellene, öt évvel ezelőtt, akkor is adócsalás miatt.

Amikor a házhoz értek, Champ megtudta, hogy ő a rangidős nyomozó, s azonnal kezébe vette az irányítást. Rögtön sejtette, nagy ügybe keveredett – eddigi pályája legnagyobb ügyébe. Meghallgatta Nance rendőr jelentését, miközben végigjárták a szobákat, szólt Rich-nek, kezdjék meg a ház fotografálását kívül-belül, továbbá, hogy egy másik rendőr helyezzen felfordított poharakat a .22-es golyóhüvelyekre, nehogy valaki véletlenül elmozdítsa őket, mielőtt a helyszínelő csoport megérkezne a tett színhelyére.

Miután megnézte a két holttestet (később azonosították őket, az egyik McCann édesanyja volt, a másik Christine Herdman), Champ telefonálni próbáit a központba, hogy megkérje Harry Berkemert, a seriffet, adjon ki körözést és közleményt Mickey McCann-nel kapcsolatban, de a telefon süket volt. A zsinórt valaki elvágta a ház északnyugati sarkánál.

– Nem akarom ezt rádión leadni – mondta Champ Nance-nek. – Nézzük meg, valamelyik szomszéd talán megengedi, hogy használjuk a telefonját.

A szemközti házban lakók megengedték, hogy a detektívek náluk alakítsák ki a telefonközpontot; Champ a mély havon át botladozva jött telefonálni Mickey letartóztatása ügyében. Megköszönte a háziak kedvességét, s megint tárcsázni akart, amikor Tony Rich tűnt fel az ajtóban.

– Howard, hagyd a fenébe a Mickey elleni letartóztatási parancsot, s gyere vissza. Mickey holtteste a garázsban van a fal és a vezetőülés között. Nance talán a szemétvödrök miatt nem látta meg.

Champ értesítette a seriffet a hármas gyilkosságról, majd visszatért a házba. Benyomakodott a lezárt garázsajtó és a Cadillac háta mögé, és zseblámpájával végigpásztázta a vezetőülés felé eső oldalt.

Mickey hullája a hátán feküdt. Jobb lábán a térdzoknit egészen a bokájáig letűrték, a nadrágját is letolták a csípőjéig. Jobb térdét eltalálta egy golyó. A nyomozó elemlámpájának fényénél látszott, hogy McCann kék selyemingét kiráncigálták a nadrágjából – mintha valaki erszényes öv után kutatott volna. A fényben, mely McCann arcára hullott, látszott, hogy álhaja előre csúszott a fején, ferdén lógott le majdnem a szeméig. Ötször lőtték fejbe: két golyót kapott a homlokába, kettőt a tarkójába, egyet szájba.

A helyszínelők megérkeztek, vázlatokat készítettek, lefényképezték a tetthelyet, összegyűjtötték a tárgyi bizonyítékokat: 16 darab .22-es töltényhüvelyt és két .22-es, még felhasználatlan tölténysorozatot a padlón, négy szem mogyoró társaságában. A fiatal nő kézitáskájának fa fogantyúját egy golyó szétroncsolta. A piros színű, fehér tetejű Cadillac Eldoradó-nak, mely a garázs távolabbi részében parkolt, egyik első kereke kilyukadt, s az utasülés felőli ajtó behorpadt, amikor egy eltévedt golyó eltalálta.

A pincében, melyet lakóterületnek alakítottak ki, egész panelokat mozdítottak el, hangfalakat vertek szét, a falról lefeszegették a faborítást. A nappali ablakán golyónyom látszott.

Champ és Rich a helyszínelő csoporttal maradt a házban egész éjszaka. Másnap délben kimerülten, ám izgatottan tértek vissza a seriff irodájába. A megye eddigi legbrutálisabb és legnagyobb gyilkossági ügye ettől kezdve uralkodni fog az életükön, egészen addig, míg nem sikerül megfejteniük a rejtélyt. Mielőtt pár órás nyugovóra térhettek volna, még találkozniuk kellett a sajtó képviselőivel is.

Az újságírók – akiket a megyei börtön épületének egy apró szobájába zsúfoltak be – kérdéseket ordítottak feléjük. Valaki azt kérdezte Champtől, mi a véleménye a teóriáról, mely szerint – a fejbelövések miatt – ezeket a gyilkosságokat valami szakszerű bérgyilkos követhette el.

– Csak annyit mondhatok, uraim – válaszolta a nyomozó –, hogy ez nem szokványos betörés volt. Ezt megtervezték. Úgy vélem, a lövöldözés ennek a fegyveres rablótámadásnak a része volt. Mickey McCannről beszélték, hogy sok pénzt hord magánál. Nyilvánvalóan az anyát ölték meg először. Azután a gyilkosok megvárták, míg McCann is hazatér. Február 12-én, vasárnapra virradóra, hajnali négy és fél öt között, kelepcébe csalták Mickeyt és Christine Herdmant a garázsban.

A „nyomozóhatósághoz közel álló forrásra” hivatkozva még azt is hozzátette, az a hír járja, hogy McCann ötvenezer dollárral tartozott bizonyos Las Vegas-i szerencsejátékosoknak. Egy másik, „magát megnevezni nem kívánó” forrás úgy tudta, a Cincinnati-Dayton bűnszövetkezet érdekelt a dologban, mivel hatalmi harc folyik a Mickey-féle Eldorado Klub megszerzéséért.

 

A Columbus Citizen-Journal február 17-ei száma újabb verzióval állt elő:

 

HÁTTERÉBEN

 

A rendőrség új irányt adott, a Far East Side-on történt hármas emberölés ügyének – szerelmi háromszög húzódik meg az ügy hátterében… A gyilkosságok elkövetési módja miatt arra gondolunk, szerelemféltés lehetett az ok, mondták a nyomozók…

A seriff nyomozói tulajdonképpen két változatban is el tudták képzelni a szerelmi háromszöget. A fiatal bártáncosnő, Christine Louise Herdman már több hónapja McCann-nel élt, ennek ellenére a haláláról értesítették külön élő férjét, James Herdmant, akit kikérdeztek, aztán elengedték. Személye nem merült fel gyanúsítottként.

A második háromszögbe tartozott McCann huszonhat éves helyettes üzletvezetője, Mary Frances Slatzer. Champ nyomozó azért gondolt rá, mert a nő féltékeny volt Mickey jelenlegi kapcsolatára Christine Herdmannel. Marynek esetleg lehet valami köze a gyilkosságokhoz.

Champ újra és újra behozatta Mary Slatzert és vallatóra fogta. Noha Mary állhatatosan tagadta, hogy bármi köze lenne a bűnügyhöz, mégis a nyomozó első számú gyanúsítottja maradt egészen addig, míg nem ellenőrizte a lány alibijét, mely szerint abban az időben az apjával, Bob Slatzer segédrendőrrel volt együtt.

A hármas gyilkosságot követő hetekben a seriff nyomozói százszámra vallatták ki a különféle informátorokat, kapcsolatokat – minden munkatársat, rokont, barátot, Mickey McCann valahai ismerőseit éppúgy, mint Mickey Eldorado Klubjának vendégeit. Mary Slatzer odaadott a nyomozónak egy noteszt, melybe Mickey feljegyezte azoknak a nevét, akik pénzzel tartoztak neki, vagy akik valamiért haragudtak rá; Champ két nyomozót, Tony Rich-t és Steve Martint, sőt másokat is nyomban útnak indított, hogy kutassanak fel minden nevet – de eredmény ennek nyomán sem mutatkozott. A kutatást kiterjesztették olyan csoportokra is, melyek képzettségüknél fogva alkalmasak voltak ilyen profi módra ölni: az exrendőrökre, a volt hivatásos katonákra.

Mikor a Mary Slatzer ellen felhozott vád alkotóelemeire esett szét, Champ egyetlen használható gyanúsított nélkül maradt a színen.

De csak addig, míg fel nem tűnt Claudia Elaine Yasko.

2

 

1978. március 12-én, pontosan egy hónappal a hármas gyilkosság felfedezése után, William Brinkman és George Smith, a columbusi rendőrség tisztjei szolgálaton kívül voltak éppen, noha egyenruhát viseltek, egy egész éjjel nyitva tartó, palacsintát áruló étteremben, Columbus északi felében.

Brinkman felfigyelt egy nagyon magas, nagyon szép, hosszú hajú nőre, aki egy férfi és egy másik pár kíséretében lépett be a helyiségbe. A két pár egy bokszban foglalt helyet, nem messze a két rendőrtől, megrendelték az ennivalót, s amikor beszélgetni kezdtek, mindkét rendőr fülét megütötte a név: Mickey McCann.

Egy idő múlva a magas nő felkelt és odalépett hozzájuk.

Brinkman úgy látta, a nő zöld szeme zavartan csillog.

Brinkman elmosolyodott: – Mit tud maga arról?

– Sokat – válaszolta a nő.

– Jöjjön, üljön le – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Smith. – Mi a neve?

– Claudia Yasko – mondta és helyet foglalt Smith mellett. – De van egy problémám. Meg kell szöknöm a fiúmtól.

– Arra a srácra gondol, akivel idejött?

– Jaj, nem. Ez csak egy barát. Bobby Novatneyről beszélek, együtt lakunk. Meg akar ölni. Segítenek elköltözni tőle?

– Nem hiszem – válaszolta Smith. – Legföljebb, ha bűntény történik.

A lány bólogatott, mint egy kisgyerek. – Jó sokat tudok az ügyről.

A rendőrök kérdezgetni kezdték, ő gyorsan, erőteljes modorban válaszolt; elmondta, hogy elvált, most a lánynevét használja, azonkívül pincérnőként dolgozik a High Streeten egy étteremben, az Image Galleryben.

– Mickey McCann sokszor bejárt oda – folytatta a nő. – Azelőtt meg a Latin Quarters-ben dolgoztam… Mickey látott ott táncolni, dupla gázsit kínált, ha nála is hajlandó vagyok dolgozni. De nem fogadtam el, mert azt mindenki tudja, hogy Mickey-nél a pincérnők és a táncosnők mind prostituáltak lettek.

Brinkman próbálta felidézni, mit olvasott a gyilkosság színhelyéről. – Rendben van, Claudia – mondta –, emlékszik valamire, ami furcsának tűnt a McCann-házban?

– Olyasmire gondol, mint a képek?

– Igen – bólintott Smith. – Mit tud például a képekről elmondani?

– Levették őket a falról.

– És ugyan miért? – kérdezte Brinkman.

Claudia ravaszkásan pislogott. – Hát, maga aztán biztosan ki tudja találni, miért.

– Valóban – mondta Brinkman –, de jobban szeretném, ha maga mondaná meg.

– Pénz meg kábítószer után kutattak. Sok ember tudta, hogy Mickey odadugott egy csomó dolgot a képek mögé.

Brinkman egyáltalán nem emlékezett arra, hogy a hírekben szó esett a képek levételéről – már azon gondolkodott, tüstént felhívja-e a Franklin megyei rendőrséget (hajnali négyre járt), vagy várjon még, és beszéljen majd a nyomozásban részt vevő tiszttel. Claudia Yasko címét mindenesetre feljegyezte.

– Azt hiszem, az lesz a legjobb – mondta Smith –, ha kiköltözik abból a lakásból s nem adja meg a fiújának az új címét.

– Nos, ha valami történne velem, azt akarom, hogy tudják, a fiúm neve Robert Raymond Novatney, a haverját meg Deno Constantin Politisnek hívják.

Claudia bizonytalan léptekkel visszament a társasághoz, pár percig valamit sugdosott velük, aztán felkerekedtek, kifizették a reggelit, ekkor Claudia még egyszer megfordult s búcsút intett a két rendőrnek.

Noha a McCann-féle hármas gyilkosság Franklin megyében történt, mely kívül esett a columbusi rendőrkapitányság hatáskörén, Brinkman mégis figyelemmel kísérte az ügyet. Tudta, hogy minden nagyobb, élet elleni bűntény két fajta embertípust aktivizál: a szellemileg zavartakat, akik izgatottan remélik, hogy benne lesznek az ügyben, s akkor nekik is jut valami a perverz örömből, hogy nevüket az újságok címoldalán olvashatják; a másik fajta pedig a lehetséges példakövetők csoportja, akik utánzásból követnek el hasonló bűncselekményeket.

Brinkman eleinte úgy vélte, Claudia Yasko talán az elmebetegek csoportjából való, s valószínűleg semmi köze a gyilkosságokhoz. Ám, miközben figyelte, hogyan megy ki, elbizonytalanodott. Nagyon kell vigyáznia, nehogy a nő szépsége befolyással legyen az ítéletére. Nézte, ahogy a nő magas alakja eltűnik a bejáróban, aztán Smith-re pillantott.

– Azt hiszem – szólalt még –, a legjobb lesz, ha reggel felhívom a seriff hivatalát.

3

 

Howard Champ és testvére, Don Champ – mindketten nyomozók – megérkeztek a South Wilson Avenue 1126 számú ház elé, leparkolták az autót, majd kopogtak a bejárati ajtón. Rövid várakozás után hallották, hogy valaki jön lefelé a lépcsőkön, aztán egy férfit láttak kilesni – gyanakodva méregette őket az ajtó kukucskálóján keresztül. Az illető arca fiatal volt, haja fekete, sötét bajuszt és szépen nyírt kecskeszakállt viselt.

– A seriff irodájából jöttünk – szólalt meg Howard Champ –, és szeretnénk beszélni valakivel az itt lakók közül.

– Nem vagyunk felöltözve – mondta az ajtóban álló férfi. – Hadd vegyünk magunkra valamit.

– Csak tessék – egyezett bele Don Champ. – Megvárjuk.

Előző reggel Howard és Brinkman megbeszélte a Western Pancake House-ban történteket. Mivel az Image Gallery nevű étterem, ahol, Brinkman elmondása szerint Claudia dolgozott – alig pár sarokra volt a rendőrségtől, Champ elhatározta, hogy este beugrik oda, meglátogatja a lányt.

Az Image Gallery vacsorázó-sztriptízbár volt, olyan formára kialakítva, mint egy múlt századi bordély: mindent vörös bársonytapéta fedett, a csillárok kristályosan csillogtak, a pincérnők fekete nadrágban, szalonkabátban szolgáltak fel. A színpadon javában ment a műsor, két meztelen nő táncolt.

Amikor Champ közölte, kicsoda, s kérte, hogy beszélhessen Miss Yaskóval, a szőke hajú menedzser kijelentette, hogy Claudia nagyon elfoglalt, és egyébként sem köteles beszélni a nyomozóval, hacsak nincs erre külön parancs. Ekkor határozta el, hogy Claudia Yaskót másnap felkeresi a lakásán. Felhívta telefonon a testvérét, Dont, aki ugyancsak nyomozó volt, s azt mondta, szeretné, ha ő is vele tartana a lányhoz.

Most tehát, mialatt arra vártak, hogy beeresszék őket, Howard azon töprengett, vajon ez is elvesztegetett nap lesz-e.

A szakállas fiatalember végül visszajött, kilakatolta az ajtót. Hat láb magas, vékony férfi volt, hideg, kemény arccal.

– Mi a neve? – kezdte Don Champ, mialatt befelé indultak.

– Robert Raymond Novatney. Miről van szó?

– Úgy tudom, lakik itt egy fiatal hölgy, Claudia Yasko – mondta Howard Champ. – Néhány kérdést szeretnénk föltenni neki.

Novatney a lépcső felé mutatott, jelezvén, hogy a lakásuk az emeleten van. Mentek utána és beléptek a nappaliba; a nyomozók elé egy eléggé lerobbant, de tiszta lakás képe tárult. A falak mentén mindenütt könyvek: filozófiai, pszichológiai munkák és tudományos-fantasztikus irodalom.

– Ki a nagy könyvbarát itt? – kérdezte Don Champ.

Novatney ránézett: – Én.

Egy magas nő fehér hálóingben támolygott ki a hálóból, láthatólag még félig aludt.

– Miért ébresztettél fel Bobby? – motyogta. – Mi baj van?

– Mielőtt lefeküdt ma reggel aludni, bevette az orvosságát – magyarázkodott Novatney. – Hajnali háromig dolgozik, nem kerül ágyba négy vagy öt óra előtt, s ha nem alszik tizenkét órát, olyan, mint az alvajáró.

A nő lehunyta a szemét, tántorogva hintáztatta a testét előre-hátra. –.Hé, Laudie! – szólt rá a férfi. – Tarts ki, bébi!

– Maga Claudia Yasko? – kérdezte Howard.

A nő bólintott, bár a szemét nem nyitotta ki.

– A rendőrségtől vagyunk, beszélni szeretnénk magával, Claudia. A segítségére van szükségünk.

A nő nagy erőlködve próbálta szétfeszíteni a szemét, míg félig kinyílt, mint valami macskáé. – Én? Segíteni maguknak? Hogyan?

– Először is, miféle gyógyszereket szed? – kérdezte Howard.

– Haldolt és Cogentint. Az orvosom írta fel. Nem szedek semmiféle utcán kapható kábítószert.

– Ennek mindenesetre örülök – mondta Don Champ. – Miért szedi ezeket a gyógyszereket?

Claudia, aki eddig Howardra figyelt, most hirtelen Don felé fordult, s egyensúlyát vesztve nekitántorodott. – Hoppá!… Elnézést… még nem ébredtem fel teljesen. Mit kérdezett?

– Azt, hogy miért szedi ezeket a gyógyszereket?

– Néha problémám adódik az idegeimmel – mondta a lány. – A Haldol igazán erős pszichiátriai gyógyszer. Ismeri talán?

Don Champ azt válaszolta, ismeri.

– A pszichiáterem skizofréniával kezel, a köznapi, látens fajtájú skizofréniával. Tudja, hogy az milyen betegség?

– Mondja el nekünk – kérte Howard.

– Hát, ez az a fajta, amikor hol magamnál vagyok, hol nem, de a legtöbbször azért jól észlelem a valóságot. Másféle skizofréniával is kapcsolatos, de nem… jé, olyan zavarosan néz rám.

– Jó van, Claudia… vagy Laudie-nak szólítják?

A nő elmosolyodott s Novatney felé intett. – Bobby nevez így.

– Hát akkor, Claudia. Szeretnénk magával és Bobbyval külön-külön elbeszélgetni. Rendben lesz így? A testvérem, Don a konyhában beszél Bobbyval, maga meg én a nappaliban beszélgethetünk.

Claudia vállat vont, megindult előre, magas vékony teste érzékien ringatózott. Még mostani, félig alvó állapotában is áradt belőle a nemiség.

– Claudia, reggelizett maga a Western Pancake House-ban valamelyik hajnalban?

– Arra a palacsintázóra gondol a Patio Centerben a Morse Roadon?

– Igen.

Egy percig elgondolkozott, kicsit zavartnak látszott. – Mi volt a kérdés?

– Járt ott?

– Igen, reggelizni.

– És beszélt ott két columbusi rendőrtiszttel?

– Én… én… nem emlékszem. – Hosszan és nagyot ásított.

– Brinkman és Smith, két rendőrtiszt, azt állítja, hogy maga odament hozzájuk s azt mondta, hogy sok mindent tud Mickey McCann meggyilkolásáról.

A lány hirtelen teljesen felébredt és aggódó pillantást vetett a konyha irányába. – Itt nem beszélhetek erről.

– Miért nem?

– Bobby megöl. Hamarosan halott lesz belőlem.

– És ha bevisszük az őrszobára, ott hajlandó beszélni?

– Mondja azt Bobbynak, hogy kikérdezni visznek be, de valami más bűntett miatt – mondjuk, mert fedezetlen csekket írtam alá vagy ilyesmi. De innen vigyenek el mindenképpen.

– Rendben van – mondta Champ. – Gondom lesz rá.

A házban nem volt telefonkészülék, ezért Howard bement a konyhába s megkérte a testvérét, hogy az autórádió segítségével ellenőrizze mindkét személyt.

– Rutinellenőrzés – nyugtatta meg Novatneyt, aki nagyon izgatottnak látszott. – Apropó, van egy kis kávéjuk? Laudie szinte állva alszik. A koffein talán segít rajta.

Novatney a konyhaszekrényhez lépett, egy kávésdobozt vett elő. Egy csészébe három púpozott kávéskanálnyi instant kávét tett, a csapból engedett rá meleg vizet, megkavarta s indult vele a nappali felé.

– Várjon a konyhában, míg a testvérem vissza nem tér – szólította fel Howard. – Majd én odaadom Claudiának a kávét. Egy pár dolgot még amúgy is meg kell kérdeznem tőle.

A nappaliba érve azt látta, hogy a lány szépen elszunyókált a kereveten.

– Ez talán feldobja egy kicsit – mondta, felemelte a lány fejét és a bögrét az ajkához illesztette. – Bobby igazán jó erősre csinálta.

A lány kinyitotta a szemét, bambán nézett rá és kortyolt egyet. Hirtelen fulladozni kezdett s kiköpte az egészet: – Jézusom! Nem bírom meginni ezt a vacakot!

Howard ezalatt hallotta, hogy Novatney fel-alá járkál a konyhában; láthatóan aggasztotta, mit fecseg ki Claudia.

– Kié ez a lakás? A magáé vagy Bobbyé?

– Közös – válaszolt a lány. – Most éppen én fizetem a bérét meg a legtöbb számlát is, mert Bobbynak nincs munkája. De azt mondhatom, közösen béreljük.

– Vannak fegyverek a házban?

Claudia hosszan, némán nézte a nyomozót, latolgatta, mit válaszoljon, végül bólintott. – Bobby tart egyet a hálóban, egyet az ebédlőben és még egyet a kocsijában. A születésnapomra kaptam tőle egy rövid csövű pisztolyt, hogy legyen mivel megvédenem magam. De ugyan mi értelme egy pisztolynak, ha képtelen vagyok meghúzni a ravaszt?

– Van kifogása ellene, hogy házkutatást tartsunk?

– Nem kell ehhez házkutatási engedély vagy ilyesmi?

– De igen, azonban maga adhatja beleegyezését. Természetesen nem kötelező…

– Felőlem csinálhatják. Ezért kérdezte, hogy kié a lakás, ugye?

Champ bólintott.

– Viszont akkor Bobbynak is bele kell egyeznie, igazam van?

– Kérdezzük meg tőle – mondta a detektív, s a karjánál fogva vezette a konyha felé, ahol Novatney még mindig föl-alá járkált.

– Halló, Bobby, beleegyeznek önként, hogy én meg a bátyám átkutassuk a lakást? Most nincs nálam házkutatási engedély, szóval el is utasíthat. Mégis arra kérem, legyen a segítségünkre.

Novatney szeme Champről Claudiára vándorolt, aztán megint vissza Champhez. A mosogatókagylónak dőlt és megpróbált közönyösnek látszani. – Mit keresnek?

– Csak fegyvert – mondta a nyomozó. Novatney nyelt egyet. – Ha csak fegyvert keresnek, hát, tessék.

Ekkor Don Champ is visszajött, félrehívta á testvérét. – Novatneynek priusza van. Csupa apró ügy. A nőre vonatkozólag semmit sem találtam.

– Semmit?

– Ellenőriztettem nálunk is és a columbusi rendőrségnél is. Semmi.

– Rendben – mondta Howard –, szóban engedélyt kaptam a házkutatásra tőlük. Lássuk, mi van itt!

Találtak egy .38-as, egy .45-ös és egy .22-es puskát meg Claudia pisztolyát. Amikor a hálószobában némi marihuánára is leltek, Novatney nagyon ideges lett, de Champ megnyugtatta, őket csak a fegyverek érdeklik.

– Ezeket most lefoglaljuk, és elvisszük ellenőrzésre – jelentette ki a nyomozó. – Majd értesítik róla, mikor jelentkezhet értük.

Amikor Howard egyedül maradt Claudiával a nappaliban, ismét arról faggatta, tud-e valamit a McCann-féle gyilkosságról.

– Semmit sem mondok, amíg Bobby hallhatja, mit beszélek. Most mondtam neki, hogy bevisz engem a kapitányságra, mert köröznek.

A nyomozó látta, hogy a lány egyre idegesebb, noha időnként hatalmasakat ásított.

– Mehetünk most mindjárt? – kérdezte Claudia.

– Öltözzék fel! – kérte Howard. – Már értesítettük a főnökünket. Hamarosan megérkeznek, akkor indulhatunk.

Claudia a hálószobába távozott s átöltözött, feketeruhát vett fel. – Bobby – szólt ki onnan –, köröznek, mert fedezetlen csekkeket írtam alá. Be kell mennem velük a belvárosba.

Howard igazán megkönnyebbült, amikor Herdmann kapitány (csak névrokona az áldozat Christine Herdmannek) és Davey hadnagy végre megérkezett. Minden eddig megkérdezett ember közül elsőnek Claudia Yasko ismerte el, hogy közvetlen tudomása van a hármas emberölésről, ezért azt akarta, hogy a főnökei is jelen legyenek, amikor behozza a kapitányságra.

– Jöhetek én is? – kérdezte Novatney, és látszott rajta, idegesíti a gondolat, hogy Claudia egyedül beszélget majd a rendőrökkel. – Szeretnék vele menni a kocsiban.

– Ez sajnos nem lehetséges – mondta Don Champ. – Be kell tartanunk bizonyos előírásokat.

– Felhívom az ügyvédemet!

– Kérem, tegye meg máris – bólintott Howard.

Claudia magára kanyarította barna szövetkabátját s indult a rendőrökkel; gallérját szorosan fogta a hideg márciusi szélben. Mikor beszálltak az autóba, melyen nem látszott, hogy a rendőrségé, Don ült a kormányhoz, Howard a hátsó ülésen foglalt helyet Claudia mellett; még látták, hogy Novatney kirohan az utcára: használni akarta a bátyja telefonját.

Abban a pillanatban, mikor a kocsi elkanyarodott a járda mellől – Herdmann és Davey kocsija követte őket – Claudia hátravetette a fejét s mélyet lélegzett. – Jaj, Istenem, azt hittem, nem kerülök ki onnan. Soha többé nem akarok oda visszamenni. Segít nekem kiköltözni?

Hadarva beszélt – már nem volt olyan álmos, viszont egyre hisztérikusabbá vált, s egyre csak Novatneyről fecsegett. Az a férfi a heroin rabja, mondta Claudia, s hogy pénzhez jusson, időnként kábítószerrel kereskedik. – De én fizetem a számlákat, ő egy fillért nem ad hozzá semmihez. Minden, amit keres, eltűnik a kábítószeres fecskendőben.

Champ addig nem akarta a McCann-gyilkosságról kérdezgetni, amíg oda nem értek a kapitányságra. Még nem ismertette vele, milyen jogok illetik meg; tudta, hogy valami fontos nyomra bukkant, de elővigyázatosan akart eljárni.

– Nem értem, miért él vele – mondta a nyomozó. –Maga nemcsak gyönyörű nő, de nagyon intelligens is.

Claudia csábos kacagása meglepte a férfit. – Bobby nem értene egyet az intelligenciámról mondottakkal – kuncogta. – Hülyének tart, mert idegbeteg vagyok. Ő meg a haverja, Deno Politis úgy beszélnek előttem énrólam, mintha túl buta lennék felfogni, miről van szó.

– Sokszor csinálják ezt?

– Igen. Bobby rávesz olyasmikre is, amiket nem akarok megtenni. Olyan dolgokat mesélhetnék magának, amiket el sem hinne.

Champ elmosolyodott. – Biztosan elhiszem, amit mond.

A nő még tizenöt percig karattyolt – ennyi idő alatt értek a belvárosba. A nyomozó figyelt, de igyekezett elterelni a beszélgetést a gyilkosságokról.

Don Champ odavezette az autót a Front Streethez, a Seriff Hivatal bejáratához. Howard bekísérte Claudiát. Herdmann és Davey mögöttük parkoltak le és követték őket az épületbe.

Claudia megtorpant s úgy bámult Howardra, mintha az valami nagy árulást követett volna el. – Hiszen ez a Franklin megyei börtön! Nem akarok börtönbe menni! – sikoltozta. – Miért hoztak be ide? Miért vagyok letartóztatva?

– Nincs letartóztatva, Claudia. Azért van itt, mert késznek mutatkozott néhány információt elmondani. A seriff irodája fenn található az emeleten, ott folytatjuk majd a beszélgetést.

4

 

Howard lesegítette Claudiáról a kabátot, közben észrevett valamit a gallérján – mintha megszáradt vérfolt lenne, de nem tett róla említést. Még nem. Először minden ügyességét összeszedve – évekig hazugságvizsgáló szakemberként dolgozott, ott tett szert gyakorlatra – meg kell nyernie a nő bizalmát, ellenőrizni az emlékezőtehetségét és kiszedni belőle az igazságot.

Úgy gondolta, Herdmann kapitány irodája sokkal megfelelőbb lesz e célra, mint a nyomozati osztály; a kapitány előhozott egy hatalmas, tekercses magnetofont s az asztalra állította. Don Champ és Davey hadnagy távozott a szobából.

Amikor Claudia helyet foglalt, Howard bekapcsolta a magnót és a mikrofont a lány felé fordította.

– Claudia – kezdte –, először is szeretném, ha tökéletesen tisztában lenne azzal, kivel beszélget. Howard Champ őrmester vagyok, ez pedig itt Ron Herdmann kapitány. Ő a Franklin megyei seriff hivatalának nyomozási csoportfőnöke. Én a beosztottja vagyok. Jelenleg elsősorban arról a hármas gyilkosságról szeretnék valamit megtudni, mely Columbus nyugati részén történt 1978. február 12-én. Most a Franklin megyei seriff hivatalában ül, így van?

– Igen.

– Önként jött ide, hogy beszéljen nekünk erről az ügyről?

– Úgy jöttem? – kérdezett vissza Claudia.

– Kényszerítette magát valaki, hogy idejöjjön?

– Nem.

– Úgy érzi, birtokában van olyan információknak a McCann-gyilkossággal kapcsolatban, ami ránk tartozik?

– Igen.

– Nem zavarja, ha Laudie-nak szólítom?

– Nagyon jó lesz.

– Laudie, mivel itt nagyon súlyos bűncselekményről van szó, a törvény előírja, hogy kioktassam a jogairól. Tud írni és olvasni?

Claudia átvette tőle a kártyalapot, hangosan felolvasta a kártya szövegét. Amikor odaért, hogy: „Elolvastam a jogaimra vonatkozó fenti részeket, s megértettem, mik a jogaim”, akkor azt mondta: – Valójában semmit sem értek. Annyira össze vagyok zavarva, annyira homályos az egész.

– Adja ide azt a kártyát – kérte Champ.

Sorról sorra végigolvasta a lánnyal a kártya szövegét, s minden sornál megkérdezte, érti-e, mire Claudia azt mondta, igen. Mégis, amikor odaértek, hogy: „megértettem, mik a jogaim”, a lány megint azt mondta: – Nem egészen értem.

– Mit akar még tudni? – kérdezte a nyomozó s igyekezett fékezni a türelmetlenségét.

– Félek, rájönnek, hogy köptem. Védelmet akarok. Biztosan akarom tudni, bármit mondok, abból nem lehet bajom.

Champ megkérdezte: – Tehát Robert Novatneytől és Deno Politistől fél?

– Úgy van – bólintott Claudia. – Szeretném, ha Deno és Bobby azt hinnék, valaki mástól tudta meg, amit megtudott.

– Laudie, maga most a nyomozás egy másik aspektusáról beszél, s úgy tesz, mintha emiatt nem értené, mik a jogai. Ha egyszer megtudjuk, mit akar elmondani, akkor arra is rátérhetünk, hogyan csökkentsük a minimumra részvételét az ügyben – feltéve, hogy ez lehetséges. De addig nem tudom, míg nem hallottam mindazt, amit el akar mesélni.

– Rendben.

Majdnem egy órába telt, míg még egyszer átolvasták az egészet. Végül Champ elhallgatott, majd nagyon lassan azt mondta: – Ezek az alkotmányos jogai, Claudia. Most már tisztában van velük?

– Igen.

Erre Champ megkérte, adja ezt írásba, az idő – délután 2 óra 35 perc – és a dátum megjelölésével. – Ma március 14-e van – mondta.

– Írni is alig tudok – panaszkodott a lány. – Ez az orvosság teljesen összekavar. Három… tizennégy… milyen évet is írunk most?

– 1978-at.

– Kaphatnék egy kis vizet?

– Persze. Vagy talán jobban esne egy csésze kávé?

– Igen, kérnék. A gyógyszeremnek szörnyű a mellékhatása. Az ember könnyen kiszárad például.

Miután néhány kérdés hangzott el Claudia múltjával kapcsolatban, a nyomozó rátért arra, hogy fő célja megtudni mindazt, amit Claudia a McCann-féle gyilkosságról elmondhat. – Van a birtokában ilyen információ?

A lány azt felelte, hogy van.

– Ismerte Mickey McCannt?

– Személyesen nem.

– Ismerte Mickey McCann édesanyját?

– Igen.

– Hogyan ismerkedtek meg?

– Meghívott magához vacsorára.

– Óh, tehát maga járt nála a lakásán – jegyezte meg Champ, és hangjából csodálkozás csendült ki. –Hányszor járt ott?

– Az utóbbi három évben fél évenként egyszer. Ez hány alkalmat tesz ki három év alatt? Számolni sem tudok.

– És ki hívta meg ilyenkor?

– A Mamma – válaszolta a lány, McCann anyjára utalva.

Ezeknél a szavaknál Davey hadnagy lépett be a szobába s helyet foglalt Herdmann kapitány mellett. Champ megkérte Claudiát, írja le a házat, s a lány ezt meg is tette, méghozzá pontosan. Kívülről bézs-színű a ház, mondta, körülötte bokrok és futónövényzet. Földszintes ház. Amikor a konyhát írta le, megjegyezte, hogy sok polcos konyhaszekrény van, mert Mamma igazán jó szakácsnő.

– Jé! Most jutott eszembe valami az asztallal kapcsolatban! – kiáltott fel. – Régen egy igazi antik darab állt a konyhában, nehéz tölgyfából készült, és – nos, erre nem emlékszem határozottan –, de úgy hiszem, ha az ember elmozgatta a tetejét, akkor megtalálta a helyet, ahová a narkót eldugták. Azt az asztalt elvitték valahová néhány héttel azelőtt – hogy is mondta, a hármas gyilkosság előtt –, mert nem tud még a negyedik holttestről, ugye?

– Nem, semmit sem tudok a negyedik holttestről – mondta Champ, és izgalmában elcsuklott a hangja –, még nem.

– Oké, szóval maga hármas emberölésnek hívja az ügyet – folytatta a lány. – Az asztalt elvitték onnan. És a falon is elmozgatták a képeket.

– Mondja, mikor járt ott utoljára?

– Éppen Bálint-nap előtt. Az február 14., igaz? Pár nappal azelőtt jártam ott. Vasárnap tizenkettedikére esett. Sosem felejtem el február tizenkettedikét.

– Miért nem?

– Tréfál? – Hát aznap ölték meg azt a négy embert!

– Milyen emberölésről beszél?

A lány összezavarodva pillantott a nyomozóra. –Ugyanarról a gyilkosságról beszélünk egyáltalán?

– Nos, magam is ezt szeretném kitalálni. Miért ragadt meg ez a február tizenkettedikei dátum a fejében?

– Hát ez volt a napja…, hogy Mamma és Mickey és Chrissie meg az a másik csaj meghalt.

– Akkor hadd kérdezzem: kivel ment ki a McCann-házhoz? Ki volt magával?

– Novatney vitt az Oldsmobilján. Ő vezetett.

– És még ki?

– A mi kocsinkban más nem utazott, de Politis jött utánunk a… a barátnője kocsijával. Tudja, … (a név itt kimarad) épp akkor jött ki az elmegyógyintézetből. Bármit mondtak neki, rögtön megcsinálta. Nem is kérdezte, minek… pont olyan, mint én. És ezek a fiúk egyszerűen kihasználják az olyanokat, mint mi vagyunk, és mindent megcsináltatnak velünk. Nem is fogjuk fel, miről van szó. És akkor aztán valami ilyesmi történik.

– Az a bizonyos barátnő is bement a házba?

– Nem hiszem. Sosem láttam belépni. Nem, nem hiszem, hogy ott járt volna.

Champ most lassan, tagoltan kérdezte: – És maga bement? Arról az éjszakáról beszélünk, amikor Mammát és Mickeyt és Chrissie-t megölték. Benn volt a házban?

– Igen.

– Nos, mi volt az első dolog, amit észrevett benn?

– Hát, a hátsó ajtón keresztül mentünk be, tehát először a konyhát láttam meg.

– Amikor bement a házba, Mickey és Chrissie már ott volt?

– Nem emlékszem…

– Mammát azért látta?

– Igen, persze… Nagyon sírt… izgatott volt, borzalmasan. Próbáltam beszélni vele, de egy szavát sem értettem…

– Mit mondott Deno?

– Jaj! Rákiabált Mammára, hogy fogja be a száját, de gúnyos hangon és világosan értésére adta, nem akar több sírást hallani.

– Hol történt mindez?

– A konyhában.

– A konyhában?

– Igen, amikor először bementem a házba a hátsó ajtón keresztül, akkor Mamma ott volt. A mosogató feletti konyhaszekrénynek dőlt, s a fejét fogta, panaszkodott, hogy borzalmas fejfájás jött rá.

– Akkor is ott tartózkodott, amikor lelőtték Mammát, Laudie? Tudom, nem akarta látni, de mégis, ott volt akkor?

– Igen – suttogta Claudia.

– Tulajdonképpen ki lőtte le… ki húzta meg a ravaszt?

– Deno.

Champ kicsit fészkelődött a székében. – Tehát ön azt állítja, és semmi kételye nincs felőle, hogy valóban látta, amint Mrs. McCannt, akit maga Mammának hív, lelőtték, meghalt, és ezt ön mondja most el nekem, így van?

– Sajnos igen, el kell ismernem.

– Látta a gyilkosságot?

– De megvéd engem! Nem történhet bajom, ugye?

– Annyi védelemben fog részesülni, amennyi szükséges lesz, hogy távol tartsuk az efféle emberektől.

– Ugye, nem leszek soha a tárgyalóterembe idézve, ahol a szemükbe kell néznem, amikor vallomást teszek?

– Erre nem adhatok garanciát, Laudie. De mostantól kezdve teljes védelem alatt áll… s ha nem hiszi, hogy jogomban áll ilyen védelmet biztosítani, abban biztos vagyok, hogy a hadnagy úrnak van elég hatalma…

Davey hadnagy előre hajolt a székben. – Csak a végére értem ide ennek a beszélgetésnek… Szeretnék valamit megtudni a negyedik holttestről.

Claudia tüstént magyarázta: – Tudja, az eredeti terv az volt, hogy Mamma meg Mickey meg Chrissie hulláját és azt a másik csajt, azt a prostit, szóval ezeket mind kiviszik a házból… aztán mindegyik hullát elrejtik valahol. De csak egyet tudtak kivinni.

– Nos, menjünk szép sorjában… – Champet kicsit idegesítette, hogy a lány válaszai szertelenül ugráltak egyik témáról a másikra, – Elég közel tartózkodott, hogy lássa, amint megölik Mrs. McCannt?

– Igen, pár lépésre voltam onnan.

– És hol történt ez? A ház melyik részében?

– A konyhában.

Champ pontosan tudta, az öregasszonyt a folyosón ölték meg, a kandalló előtt. – Tehát a konyhában?

– Szóval, összeesett, de érti, úgy volt, hogy minden holttestet kivisznek a házból… vonszolták őket ide-oda, rendezgettek mindenfélét. A képeket levették a falról. De legelőször a telefont kapcsolták ki… elvágták.

– Mickey akkor már otthon volt?

– Nem, még nem ért haza.

– Jó, értem. Mit csinál addig Deno Politis és Robert Novatney, míg maga Mickeyre várt?

– A pénzről beszéltek… vagy ötvenezer dollárról meg a heroinról vagy kokainról.

– Úgy gondolták, hogy Mickeynél ötvenezer dollárt találnak?

Claudia bólintott. – Tudták, hogy van nála ennyi.

– Honnan tudták?

– Egy másik Mickeytől, egy félvértől. Ő biztosan tudta.

– Hány ember volt benne az ügyben?

– Chrissie-re ketten lőttek egyszerre. Az egyik a torkára célzott. Meg a fejére, itt oldalt. Pfuj, gusztustalan volt.

– Látta, hogy lelőtték?

– Néztem, mi történik ott, aztán elfordítottam a fejem, még sok minden történt, de nem néztem oda. Azt éreztem, az agyam nem működik rendesen… de nem emlékszem… minden összekeveredik a fejemben…

– Nos most, mit csinált Mickey, mialatt Chrissie-t meglőtték? Hol volt egyáltalán?

– Azt hiszem, kinn volt a kocsifeljárónál vagy az utcán…

Champ látta McCann hulláját a Cadillac és a garázs fala közé szorulva. – Biztos, hogy nem kever össze semmit?

– Nagyon megzavarodtam. Próbálom kitalálni, hogyan történt mindez, de még azt sem tudom, hol tartózkodtam ez idő alatt. És próbálok visszaemlékezni, hogy a többiek, Bobby, Deno meg a másik Mickey, az a félvér és a többi ember hol lehetett akkor…

Champ gondban volt. Bizonyos dolgok, amiket Claudia elmondott, csak olyan személytől származhattak, aki ott volt a bűntény színhelyén. De több információ zavarosnak tűnt – mintha a lány a tényeket összekeverné a fantáziálásával. Megkérdezte, mi történt Christine Herdman tetemével, miután megölték.

– Arra gondol, hogy lehúzták róla a csizmáját? –kérdezte Claudia.

– Látta, hogy lehúzták a csizmát?

– Azért csinálták, mert heroint vagy kokaint kerestek, de… én nem tudom, rejtett-e oda kábítószert… a többiek nagyon meg akarták találni, tehát lehúzták a csizmáját…

– Rendben – sóhajtott fel a nyomozó. – Menjünk csak kicsit vissza. Ki lőtte le Chrissie-t?

– Nem tudom biztosan megmondani. Nem Deno, és nem is Bobby. És nem is az a félvér Mickey. Valaki más tette, de a nevét nem tudom. Még abban sem vagyok biztos, hogy az arcát felismerném, ha újra látnám.

– Hol ölték meg Chrissie-t, Laudie? Maga ott volt. Csak tudja, hol történt!?

– Most a hálószoba jutott eszembe.

– Nem, nem a hálóban ölték meg – szögezte le a nyomozó.

– De valami beszélgetés a hálóban zajlott le, mielőtt lelőtték.

– Azt tudja, hányszor lőttek rá?

– Chrissie-re? Sokszor – válaszolta Claudia. – Bele a torkába. A nyitott szájába. Sok golyó találta el a fejét. De a szíve – még most is emlékszem a mellkasára –, az ember látta, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa, s a szíve még mindig és egyre több vért pumpált, már egész vértócsa volt ott, ekkora, ni… mert egyre több vér fröcskölt a fejéből, a szájából.

Champ hangja most igen határozott lett, majdnem durva: – Mondok magának valamit. Nem hiszem el, amit beszél!

A lány kapkodva szedte a levegőt. – Miért nem?

– Egyszerűen nem hiszem. Azért egy-két dolgot magam is tudok a történtekről. Én voltam az egyik első rendőr a helyszínen, és nem hiszem el, amit itt összehord nekem.

Claudia vadul felhördült: – Ha valami olyat mondok, ami nem igaz, akkor nem szándékosan hazudok, nincs szó ilyesmiről!

Egy percig Champ tűnődve méregette, aztán megkérte, mutassa meg, milyen helyzetben feküdt Chrissie teste a padlón.

Claudia lefeküdt a földre, kinyújtózkodott, szétvetette karját és lábát – pontosan úgy csinálta, ahogyan kellett. De azt már nem tudta megmondani, mit műveltek a táncosnő hullájával, vagy hogy melyik szobába fektették le. Végül, mikor nagyon szorongatták, azt állította, hogy Chrissie a nappaliban feküdt.

– Legalábbis így hiszem – mondta.

– Ha ott volt a helyszínen, akkor nem csak hiszi. Lehetséges, hogy most eljutott egy pontig… tehát oda, hogy fél mindent elmondani?

– Igen – suttogta Claudia –, most már kezdtem hazudni magának.

– De én nem akarom, hogy hazudjon.

– De hazudok! Egy bizonyos pontig teljesen őszinte voltam, aztán elkezdtem hazudni.

– Oké. És innentől kezdve el akarja mesélni az igazságot?

– Nem.

– És miért nem?

Claudia őszinte hévvel felelte: – Hát, vannak olyan apróságok, amiket csak az ismerhet, aki a tetthelyen járt. Így van?… Amikor tisztázni kezdik a dolgokat, Novatney és Politis hamar rájön, hogy én beszéltem.

Champ emlékeztette, a védelmét élvezi, s azt tanácsolta, ne menjen vissza Novatneyhez lakni. A rendőrség megszervezi a védelmét, cserébe viszont őszintének kell lennie.

Ekkor Claudia beszámolt a földön heverő mogyorószemekről. Chrissie piros noteszéről, az áldozatok ruházatáról, s hogy miként helyezték el a testeket. Minden stimmelt. Amikor azonban a nyomozó az áldozatok megtalálási helyéről faggatta, akkor rossz válaszokat adott. Champ megkérte, írja le ismét a helyszínt, ahol Chrissie meghalt, s hogy maga Claudia hol tartózkodott, mialatt a táncosnőt lelőtték.

– Próbálom magam behelyezni valahová, de nem tudom… teljesen sötét a kép, igazán… valahogy minden kapcsolatom elveszett arra az időre a valósággal…

Champ most már a szigorú, de megértő apa hangján szólt hozzá: – Laudie, képes volna kisétálni innen – hiszen ön olyan fiatal, olyan vonzó ifjú hölgy –, szóval képes volna kimenni innen és ezzel a tudattal élni le a hátralévő életét?

Claudia már majdnem sírt. – Ha valakit azért ítélnek el, amiket én mondtam, akkor inkább megölöm magam.

Champ újra és újra átvette vele az emberölések módját, minden alkalommal addig erőltetve, míg Claudiának egy-egy újabb részlet jutott eszébe. Végül – nyolc óráig tartó vallatás után –, mikor megint azt kérdezte, kinek a kezében volt a fegyver, amivel a táncosnőt lelőtték, Claudia azt mondta: – Egészen őszinte leszek, de el kell játszanom, hogy történt.

– Azt csinál, amit akar, ameddig őszinte és az igazat, csakis az igazat mondja.

– Elmondom az igazat és csakis az igazat. A pisztoly az én kezemben volt, a bal kezemben… balkezes vagyok ugyanis… és nem volt elég erőm… az ujjam… az ujjamban nem volt elég erő, hogy meghúzzam a ravaszt. Bobby kinyújtotta a kezét és rátette az enyémre, aztán – olyan hangot hallatott, mint amikor pisztolyból lőnek –, és ez az igazság.

Champ most arra kérte, mesélje el, hogyan halt meg Mickey McCann. – Ki lőtte le?

– Bobby.

– És még kicsoda?

– Segítettem tartani a fegyvert – mondta Claudia – pont úgy, mint Chrisse-nél. Az én ujjam volt a ravaszon, de nem húztam hátra, ezért Bobby odatette az ujját és meghúzta.

Mivel a kihallgatás lassan kilencedik órája tartott, Champ végül azt mondta: – Nos, maga egyre fáradtabb Laudie, tehát itt abbahagyjuk ezt a beszélgetést. Elmondta nekem a teljes és színtiszta igazságot?

A lány idegesen nevetett. – …Igazán nehéz őszintén válaszolnom a kérdéseire.

– Igen, ezt megértem.

– Az elején minden egyes holttesttel kapcsolatban hazudtam.

– Csak azért, mert nagyon közel volt a testekhez, így van?

– Hiszen én öltem meg őket, nem érti?

– De értem.

Este fél tizenegyre járt, a vallatás befejeződött. Champ intézkedett, hogy új gyanúsítottját a Ramada Innbe vigyék éjszakára, egy rendőrnő maradjon vele egész éjjel, s egy férfi rendőr posztoljon az ajtaja előtt.

– Rosszul bántam magával mostanáig? – kérdezte Champ nyomozó végül Claudiától.

– Nem. Nem. Nem. Egyáltalán nem. Nagyon kedves volt… igazán gyöngéd… finom.

5

 

Másnap reggel Herdmann kapitány felhívta a Franklin megyei vizsgálati osztályt, s kérte, küldjenek valakit konzultánsnak. Egy James O'Grady nevű helyettes nyomozó érkezett, átolvasta a seriff által összegyűjtött anyagot, gondosan meghallgatta a magnószalagra felvett vallomást, bizonyos részekre vissza-visszatért.

– Behozták már Novatneyt és Politist? – kérdezte O'Grady Champtől.

– Még nem. Kiküldtem értük az embereimet, de még nem találták meg őket.

– Már eddig elég bizonyítéka van, hogy vádbíróság elé állítsa őket – bólogatott O'Grady. – És alapos gyanú címén a nőt is letartóztathatja. De azt mondom magának, én nem vádolnám a nőt addig, míg a két férfi nincs lakat alatt.

Délután háromkor Claudiát visszahozták a Ramada Innből a seriff hivatalába; itt Champ és O'Grady megint vallatóra fogta. Nagyon idegesítette őket, hogy a lány vallomásában jó pár pontatlanság fordul elő. A házat és az áldozatok sebeit például pontosan le tudta írni, de a holttestek valóságos elhelyezkedése egyáltalán nem egyezett az általa mondottakkal. Nagyon jól emlékezett a fűnyíró gép helyére a garázsban, de Mickey Cadillac kocsijára a vallomásában csak „kis külföldi gyártmányú” kocsiként utalt. Noha Mickey holttestét a garázsban találták meg, Claudia mégis azt mondta, hogy a házon kívül lőtték le, a havas utcán. Egyszer csak eszébe jutott, hogy egy kék színű tálban zabpehely maradékot látott a konyhai mosogatóba helyezve. Erre senki más nem emlékezett, ezért Champ kiküldött egy nyomozót a házhoz, hogy ellenőrizze, csakugyan létezik-e.

Néhány perc múlva üzenetet kapott, mely szerint egy Lew Dye nevű ügyvéd hamarosan megjelenik náluk és beszélni akar Claudiával. Amikor Champ megmutatta az üzenetet, a lány csak a fejét rázta: – Ez Bobby ügyvédje. Nem akarom látni. Nem vagyok hajlandó beszélni ezzel az ügyvéddel.

– Rendben – hagyta rá a nyomozó. – Nem köteles, ha nem akar.

Champ ismerte Lew Dye-t; az ügyvéd hatalmas klientúráját kábítószer-kereskedők, prostituáltak és selyemfiúk alkották, jóllehet Dye maga úgy határozta meg hivatását, hogy ő a „szegények védője”. Fekete és aranyszínű Rolls-Royce kocsija „Lew Dye” rendszámtáblával megszokott látvány volt German Village jogi köreiben, vagyis Columbusnak a börtönhöz közel eső negyedében.

Howard Champ nem kedvelte ezt az embert s nem is bízott benne.

6

 

Lew Dye nagy léptekkel közeledett a bíróság felől a seriff hivatalához. Öt láb, tíz hüvelyk magas, jó felépítésű férfi volt; szőke haját előre fésülte, hogy elrejtse kissé kopaszodó halántéktáját. Halványkék szemei közel ültek egymáshoz, pillantása mindig szigorú volt.

Bobby Novatney rögtön telefonált érte, amikor Claudiát bevitték a seriff emberei egy kis kihallgatásra. Az ügyvéd az évek során több tagját is képviselte a Novatney családnak, s úgy hitte, jól ismeri valamennyiüket. Bobby apja, akinek elődei valamikor a századforduló táján emigráltak Csehországból Amerikába, feleségét, Maryt ebbe a gazdaságilag pangó, kemény életet kínáló columbusi világba hozta – méghozzá Columbus szegényebb részébe. Miután a felesége megszülte Bobbyt, Christ, Andyt és a kis Marlene-t, elhagyta az asszonyt; Mary Novatney büszkén, de egyedül nevelte fel a gyerekeket. Mióta az apja lelépett, Bobby, aki önmagát képezte, mert igazán jó eszű fiatalember és úgy vélte, semmi tanulnivalója nincsen az iskolában, állandóan összeütközésbe került a rendőrséggel – verekedés, részegeskedés, kisebb lopások terhelték a számláját.

Lew Dye vagy egy tucat telefonhívással próbálkozott, hogy megtudja, hol tartózkodik Claudia, de a seriff emberei, beleértve Howard Champet, tagadták, hogy őrizetbe vették volna, vagy bármit tudnának arról, merre járhat. Az ügyvéd hívta a vizsgálóbíró hivatalát, az ügyészséget, a börtönt, de mindenhonnan ugyanezt a választ kapta. Dye úgy érezte, bárhová fordul, falba ütközik.

De ez nem szegte kedvét. Mielőtt védőügyvédnek állt volna vizsgálatvezető volt, azelőtt pedig pszichológiát tanult. Mindig is tudni akarta, milyen emberrel lesz dolga: vagyis kiket kedvel az illető, mit reggelizett, hová jár inni, ki a szeretője. Mindent szeretett tudni mindenkiről. Ezekkel az ismeretekkel felfegyverezve mestere lett a vádalkunak.

Ma reggel például egyik informátorától megtudta, hogy Claudiát a Ramada Innben tartották fogva éjszakára, s hogy éppen most szállították vissza a seriff irodájába.

Champ ugyan megmondta, hogy Claudia nem óhajt beszélni vele, de Dye tudta, a lány olyan, mint egy gyerek, s ha meglátja, rögtön megváltoztatja az elhatározását.

A vizsgálati osztály hivatalába belépve rögtön észrevette Claudiát, aki az egyik íróasztalnál ült. Amikor régebben látta a lányt –, Novatneyt kísérte el egy-egy bírósági meghallgatásra –, Dye-nak mindig föltűnt hűvös, távoli pillantása és gyönyörű arca, amiről a divatlapok címlapján szereplő manökenek jutottak eszébe. Most bezzeg nagyon is sebezhetőnek látszott: az arca feldagadva, színe sápadt, szeme vörös karikás, egész magas alakja reszket – s még így is árad belőle a nőies vonzerő.

Claudia felpattant és odafutott az ügyvédhez. –Segítsen rajtam, Lew! – szipogta. – Nem érzem jól magam. A fejem kavarog.

Az ügyvéd azt kérte, hogy négyszemközt beszélhessenek; megengedték, hogy használják Herdmann kapitány szobáját.

– Miért nem akart velem találkozni? – kérdezte a férfi, mikor egyedül maradtak.

– Annyira összezavarodott minden – motyogta Claudia. – Nem értem, mi történik itt.

Dye ezt el is hitte, de azt is gyanította, hogy Claudia pánikban van, és elfogad bármit, amit mondanak: amilyen naiv, elhitte, hogy a seriff emberei segíteni akarnak. De most meglátott valakit, akit ismer, tehát 180 fokos fordulatot tesz, és belekapaszkodik, biztonságot remélve.

– Azt akarja, hogy képviseljem?

– Igen, Igen. Magát ismerem. Magában megbízom.

– Úgy hallottam a rendőröktől, hogy valamit fecsegett.

– Csak azt mondtam, hogy Bobby azzal fenyeget, megöl, és…

– Hé, ne menjünk itt bele a részletekbe! Elméletileg ugyan ezekbe a hivatali helyiségekbe nem szerelnek lehallgatókészüléket, de én már hallottam olyasmit, hogy az ügyvéd és a kliens párbeszédét felvették magnóra.

– Mit csináljak tehát?

– Mostantól kezdve tartsa csukva a száját. Senkivel ne beszéljen, csak énvelem. Bobby telefonált tegnap, miután magát behozták ide. Majd beleőrül az aggodalomba.

Amikor visszamentek a külső irodába, Champ beszámolt az ügyvédnek Claudia saját kezűleg aláírt vallomásáról s a letartóztatási parancsról, amit Claudia, Robert Novatney és Deno Politis ellen adtak ki betöréses rablás és szándékos emberölés címén.

– Nagy ostobaságot csinál – mondta Dye –, ez a nő senkit a világon nem ölt meg.

Champ vállat vont. – O'Grady azt állítja, elég bizonyítékunk van a vádbíróság összehívására.

Az ügyvéd persze jól ismerte a vizsgálatvezető ügyészt, sokszor álltak már egymással szemben a tárgyalóteremben. Vállat vont, majd Champ felé bólintott: – Könnyen megeshet, hogy beperelik, Howard.

– Ez lehetséges, de nekünk akkor is alapos okunk van a letartóztatásra. – Champ most a lány felé fordult: – Claudia Yasko, igazán sajnálom, de le van tartóztatva.

Claudia szeme kitágult, és sikoltozni kezdett. – Letartóztat? Miről beszél? Mikor behoztak ide, azt mondták, nem tartóztatnak le!

– Akkor így is volt, Claudia. De most letartóztatom.

Remegett, sírt, Lew Dye-ba kapaszkodott oltalmat remélve. – De miért vagyok letartóztatva? Mit követtem el?

– Hármas emberölést – válaszolta Champ.

Miközben a nyomozó megbilincselte, Claudia egyfolytában visított. – Nem öltem meg senkit! Esküszöm az Istenre, nem vagyok gyilkos!

Megszólalt a telefon, Champ felvette a kagylót, s mikor letette, bólintott egyet. – Ez az a nyomozó, akit a McCann-házhoz küldtem. Tökéletesen igaza volt, Claudia. Pontosan ott, ahol említette, a mosogatóban megtalálták a kék színű tálat a zabpehely maradékával.

Egy rendőrnő kivezette Claudiát a helyiségből, levitte a hátsó lépcsőn, végigvezette a keskeny folyosón, ahol az ipari tévékamerák vigyázták őket, végig a kapuval lezárt lépcsőfeljárókon, végül ki a börtönből. A rendőrnő és Claudia a Front Street felé nyíló kijáratnál hagyta el az épületet; a lányt egy rendőrségi szállítófurgonba ültették. Dye is beszállt, próbálta vigasztalni a lányt, miközben a kocsi Columbus déli részébe vitte őket, a női fogda és börtön felé.

– Két héten belül kihozom innen – nyugtatta az ügyvéd. – Eltöröltetem a priuszát, mintha ez az egész meg sem történt volna.

Claudia hirtelen elmosolyodott. – Sosem reméltem, hogy egyszer ilyen nagy szerepet osztanak rám. – Fejét nekidöntötte a zárt autó falának. – Mindig reménykedtem a főszerepben. Már játszottam régebben is… kisebb szerepeket kaptam egzotikus környezetben játszódó filmekben… de főszerep egy bűnügyi filmben, ez sztárt csinál belőlem!

Dye csak bámult. – Azt képzeli, filmet forgatunk?

Claudia tréfásan megpaskolta az ügyvéd kezét. –Ugyan már, Lew! Hiszen látta a kamerákat a börtön folyosóján-, meg kinn a tévékamerákat. Nagyon remélem, jó pénzes szerződést kapok, mert a forgatás igen fáradságos munka.

Húsz perc múlva a rendőrségi furgon megállt a női börtön előtt – a börtön egyemeletes épület volt, szögesdróttal körbevéve. A felügyelőnő vezette Claudiát, aztán a folyosóvégi nagy, záras ajtót is kinyitották a befogadáshoz.

– Tartson ki, Claudia! – mondta Dye, és búcsút intett. – Holnap első dolgom lesz, hogy intézkedjem a bíróságon, érvénytelenítsék a vallomását. Viszlát, holnap!

 

Amikor a börtönajtó becsapódott mögötte, Claudia megkérdezte a felügyelőnőt, milyen nap van.

– Szerda.

– Úgy értem, milyen hónap, hányadik nap. Azt tudom, hogy 1978-at írunk.

– Március tizenötödike – válaszolta a börtönőr s levette róla a kézibilincset.

Claudia mosolygott. – Éreztem. Mindig március idusa körül történtek velem különös dolgok.

Elkészültek a fotói, és ujjlenyomatot is vettek róla, megkapta a börtönuniformist – tengerészkék nadrágot, tornacipőt és fehér blúzt, a zsebe fölött fekete tintával felírva: C. YASKO. Miután újabb tévékamerákat fedezett fel a falra szerelve, Claudia mosolyogva mórikálta magát, mintha az Oscar-díj elnyerésére készülne ezzel az alakítással.

A foglárnő elvette tőle gyűrűit, csattjait – haja szabadon omlott le majdnem a csípőjéig. Az első kis őrző cellában helyezték el; a bútorzat egy fém ágyból, egy mosdótálból s egy vécékagylóból állt. A cella pontosan az ellenőrző teremmel szemben volt, rengeteg tévémonitort látott onnan, meg az éppen felé forduló kamerákat. Claudia nevetett, integetett.

Ha az édesanyja most látná…

Kettő

1

 

Martha Yasko akkor tudta meg, mi történt a lányával, amikor Bobby Novatney felhívta telefonon, öt perccel a tizenegy órás híradó előtt, s elmondta, hogy Claudiát letartóztatták, s hogy valószínűleg mutatják majd a tévében.

Martha azt hitte, a fiú tréfál, de micsoda ostoba tréfa ez! Egyébként is csodálkozott a telefonhíváson, hiszen két héttel korábban, amikor Claudiával beszélt telefonon, a lánya bizalmasan elmesélte, hogy el akarja hagyni Bobbyt. Martha azt hitte, ez meg is történt. Tulajdonképpen okos és olvasott fiatalembernek tartotta Bobby Novatneyt, de sosem kedvelte; tudta, nem egyszer került már összeütközésbe a törvénnyel. Aztán megtudta, hogy kábítószert is fogyaszt, és még inkább aggódni kezdett.

Amikor a hírek következtek, Martha és tizenöt éves lánya, Nancy döbbenten nézték, amint a megbilincselt Claudia – farmernadrágban és farmerdzsekiben – mosolyogva integet a kamera felé.

A bemondó közölte, hogy a lányt háromszoros emberölés gyanújával tartóztatták le, s hogy a másik két tettestársat is hamarosan előállítják. Martha sikoltozni kezdett.

– Mit beszélnek? Megőrültek ezek?

Nancy sírva fakadt: – Claudia… ez lehetetlen. Sosem bántana senkit.

Az asszony nagy nehezen felállt a székből, jajveszékelve körözött a szobában. – Csinálnunk kell valamit. De mit? Kit hívjak fel? Ügyvédre van szükségünk. Kit lehet most megtalálni? Hívj fel valakit, mondd meg nekik, hogy ez az egész csak valami félreértés.

Nancy attól félt, az anyja mindjárt szívgörcsöt kap.

– Már tudom! – hüppögte. – Felhívom a Papát. Ö majd megmondja, mit tegyünk. – Már rohant is a telefonhoz, s könnyektől elhomályosult szemmel tárcsázta a columbusi rendőrség számát. Papa tudni fogja, mi a teendő. Ő biztosan segít.

Bill Steckman nyomozóőrmester Nancy egyik barátnőjének volt az apja, de mióta a kislány szülei elváltak – ennek kilenc éve –, olyan sok időt töltött Steckmanéknél, hogy szinte második családjának tekintette őket.

Most, hogy a nővérét gyilkosság vádjával letartóztatták, Nancy teljesen magától értetődően fordult segítségért Bill Steckmanhez, a „Papához”. A telefonközpontos a főkapitányságon kapcsolta a gyilkossági csoportot, s amikor Steckman nyomozó mély, megnyugtató hangján beleszólt a telefonba, a kislány rögtön elmondta, mit láttak az anyjával az imént a tévében.

– Tud rajta segíteni, Papa? Claudia biztos nem csinált semmi olyat, amit beszélnek róla. Az idegeivel mindig baj volt, de egy légynek sem tudna ártani. Mit csináljunk? Hová…

– Fékezd magad, Nancy! Szükség van egy kis önuralomra. Mindent megteszek, amit lehet. Most hadd beszéljek a mamáddal!

Martha vette át a kagylót, még most is rázta a sírás; Steckman halkan beszélt, mégis megnyugtató volt a hangja, pedig azt mondta, nem sokat tehet az ügyben. – Nem avatkozhatom bele Berkemer seriff nyomozásába. Franklin megye már nem az én hatásköröm.

– Óh, Istenem…!

– Várjon csak, azért majd beszélek pár nyomozóval, akiket ismerek a seriff hivatalából. Biztosan akarom tudni, a nyomozók tisztába vannak-e azzal, hogy Claudia hosszú ideje idegbeteg.

– Az Isten áldja meg ezért, Bill!

– Valamit azért maga is megtehet, Martha. Amikor meglátogatja Claudiát a börtönben, kérdezzen meg tőle néhány fontos dolgot az üggyel kapcsolatban.

– Igen… igen, persze. Egy pillanat, máris hozok egy ceruzát.

Steckman lassan lediktált vagy egy tucat kérdést, melyek hivatva voltak tisztázni s megmagyarázni Claudia alapos helyszínismeretét.

2

 

Másnap Lew Dye Claudia mellett foglalt helyet a városi bíróság előzetes meghallgatásán. Az ügyvédnek föltűnt, milyen álmodozó, zavart pillantással néz körbe védence a zsúfolt tárgyalóteremben, s időnként milyen zavartan mosolyog.

Már érezte, új ügyfele nem kevés problémát okoz majd.

Claudia bámulatos tehetséggel tudta összezavarni az embereket. Az ügyvéd rájött, hogy nagyon kell figyelnie, mit mond a lány, aztán kicsit eltávolodva a hallottaktól, gondosan ki kell elemezni a részleteket. Amikor Claudiával volt, többet kellett jegyzetelnie a szokásosnál, mert újra meg újra át akarta nézni a feljegyzéseit, hogy a sztorikból kihámozzon valami értelmeset.

Dye a vádalkut a „nem vallom magam bűnösnek” kijelentéssel kezdte, s kérelmet nyújtott be, hogy ügyfele 158 oldalas, Howard Champnek tett vallomását tekintsék érvénytelennek azon az alapon, hogy erőszak hatására tette, s hogy egy beteg idegzetű személy amúgy sem képes alkotmányos jogainak tökéletes felfogására. Egy bírósági nyomozó megerősítette Richard Ferrell bírónak, hogy Claudia idegbetegsége tizennégy éves korában kezdődött, s hogy most is gyógyszeres kezelés alatt áll, s hogy egy ohiói ideggyógyászati osztály száz százalékban szellemileg rokkantnak nyilvánította.

Az ügyészi hivatal tudomásul vette Dye tiltakozását Champ nyomozó állításával kapcsolatban, mely szerint Claudia teljesen ésszerűen viselkedett, amikor olyan részletekről számolt be a McCann-gyilkosságokkal kapcsolatban, amiket csak az ismerhet, aki valóban ott járt, mert e részleteket sosem bocsátották a sajtó tudomására. Claudia – mondta nyomatékosan Champ – saját akaratából, mindent jól felfogva és szabadon írta alá a vallomását, melyben elismerte, hogy részt vett a brutális hármas gyilkosságban.

Az ügyész tájékoztatta Ferrell bírót, hogy a következő kedden átnyújtják a bizonyítékokat egy esküdtbíróságnak.

Ferrell bíró tudomásul vette a vallomás megsemmisítésére beadott indítványt, s Claudia óvadékát 450 ezer dollárban állapította meg – vagyis minden áldozatért 150 ezer dollárt számlált.

Mikor Claudiát kivezették a tárgyalótejemből, megint vidáman nevetgélt, még integetett is megbilincselt kezével. Jó hangulatát az újságírók nem tudták mire vélni – később kérdésekkel bombázták ezért a seriff hivatalát.

Noha az igazság az volt, hogy Howard Champ Claudia lakására ment, azután behozta a kapitányságra kivallatni, végül egész éjjel fogva tartotta fegyveres őrizet mellett egy motelban, a nyomozó mégis azt mondta az újságíróknak, Claudia előző este kilenckor önként besétált a seriff irodájába és megadta magát a nyomozóknak.

3

 

Amikor Tony Rich detektív megtudta, hogy Claudia Yasko bevádolta Deno Constantin Politist mint bűntársat a McCann-féle gyilkosságban, s hogy Berkemer seriff most „be akarja hozatni a fickót, nagyon felizgatta magát. Hiszen éppen két héttel azelőtt vallatta ki hosszasan Politist ugyanerről az ügyről.

A város nyugati részében Politis ismert, keménykötésű figura volt, Rich azt is tudta, nemegyszer megfordult Mickey Eldorado Klubjában, sőt párszor össze is veszett McCann-nel a múltban. A detektív megfelelő gyanúsítottnak gondolta ezt a harmincegy éves nehézfiút, s fegyveres rablás címén letartóztatta. Most viszont mérges volt, mert az elmúlt két hétben Politist kétszer tartóztatták le, kétszer engedték szabadon.

Február 24-én, nem egészen két héttel a McCann-féle gyilkosságok után, G. Goldsberry rendőr letartóztatja Deno Politist hajnali három óra húsz perckor a Kroger's szupermarketben a Broad Street 515-nél. Egy bolti dolgozó, Douglas Stormant észlelte, hogy Politis feltűnően idegesen viselkedik a pénztárnál. Amikor Politis kifizetett egy kis doboz fokhagymaport, s fel akarta szedni az aprópénzt, nyitott farmerkabátja ujjából egy báránycomb csúszott ki a pultra. A szégyenkező Politis még egy báránycombot szedett elő a kabátujjából, s felajánlotta, hogy kifizeti az árukat. Mivel a Kroger's áruház politikája szerint minden tolvajlást ki kell nyomoztatni, Stormant telefonált a seriff hivatalába.

Goldsberry jelentése szerint, mire ő megérkezett, Politis már fenn tartózkodott az egyik emeleti irodában. Miközben Politis izgett-mozgott a székében, Goldsberry észrevette, hogy a gyanúsított mögött a földön egy kis pisztoly hever. Mikor felállt, Politis észrevétlen berugdosta a pisztolyt az íróasztal alá.

Goldsberry sehogyan sem tudta volna bizonyítani, hogy a fegyver Politisé, ezért letartóztatta az ürücomblopás miatt. Miután Politist megbilincselték és betuszkolták a járőrkocsiba, Goldsberry visszament az üzletbe és elhozta onnan a fegyvert, egy kék, .25-ös kaliberű félautomata Berettát, kilenc golyóval betöltve.

Politis azonban meggyőzte a bírót, hogy felelősségteljes állampolgár, akinek saját biznisze van, s ahhoz szükséges teherautója, szerszámai. Mivel a vád csak első fokú törvénysértést állapított meg, március hatodikára idézték be a bíróságra, majd bizonyos feltételek mellett elengedték.

Négy nappal később, február 28-án Politis jelentette a Franklin megyei nyomozóhivatalnak, hogy .25-ös kaliberű Berettáját ellopták. Mivel elismerte, hogy a Beretta az övé, ez már elég is volt Rich detektív számára; azonnal átváltoztatta az ürücomblopást, és a törvénysértésből fegyveres rablás minősített esete lett. Azon nyomban letartóztatta Politist.

Persze nemcsak az ürücomblopás miatt akarta Rich a hármas gyilkosságról faggatni Politist. A férfi 1969-ben már lelőtt egy embert egy columbusi bárban, s emberölésért állt a bíróság előtt. Az esküdtek azonban önvédelemnek minősítették az esetet s felmentették.

Mialatt Politis kikérdezése tartott az ürücombbal és a fegyverrel kapcsolatban, Rich a hármas gyilkosság dolgát is szóba hozta, mindenki mással így tett volna. Politis beismerte, hogy évek óta ismeri Mickey McCannt, nem tagadta, hogy többször volt nézeteltérésük, sőt még azt is elmondta, hogy háromszor randevúzott Christine Herdman táncosnővel.

Rich már ekkor gyanúsítottnak szúrta ki Politist, két héttel azelőtt tehát, hogy Claudia Yasko bevádolta. Most aztán alig tudta leplezni csalódott dühét. Egy héttel ezelőtt a helyi bíróság elejtette a fegyveres rablás vádját, mert a vádhatóság egyetlen tanút sem talált, aki vallotta volna, hogy Politisnél fegyver volt, miközben elemelt két ürücombot.

Berkemer seriff úgy rendelkezett, hogy elő kell állítani Deno Politist, de óvatosan, mert valószínűleg fegyver van nála és veszélyes bűnöző.

Három

1

 

Amikor Martha Yasko felkereste a női börtönt – egy héttel Claudia letartóztatása után –, úgy találta, hogy kívülről egészen hétköznapi épület, kivéve persze a szögesdrót kerítést.

A börtönben elég szegényes körülmények között folyt a látogatás. A folyosó bal oldalán négy fémfülke állt, keskeny párkánnyal és telefonnal ellátva – mintha nyitott telefonfülkék lettek volna. Szemmagasságban téglalap alakú nyílás, hat hüvelyk szélességű kukucskálólyuk: ezen keresztül láthatott egy darabkát a lánya arcából, amikor végre engedélyezték, hogy Claudia belépjen a fülkébe, s belakatolták mögötte az ajtót. Mindkettőjüknek állni kellett, hogy egymás szemébe nézhessenek, és beszélgetni csak telefonon keresztül tudtak.

Nem sokkal azután, hogy Martha megérkezett, Donna Zag, a vörös hajú foglárnő bevezette a mosolygó Claudiát a látogatókörletbe, engedte belépni a kis fülkébe, majd gondosan belakatolta mögötte az ajtót.

– Miért vagy szomorú, Mamma? Hiszen nincs mitől félni. Ez életem legnagyobb lehetősége! Sosem bíztál benne, hogy egy szép napon tényleg színésznő leszek, és látod, főszerepet kaptam végre.

– Miről beszélsz?

– Hát nem érted? Ez az egész csak film! Filmet forgatunk egy brutális hármas gyilkosságról! – A háta mögötti tévémonitorokra mutatott. – Nézd csak ezeket a kamerákat itt körös-körül!

Igen, Claudiával ez mindig így ment. Már gyerekkorában képes volt kiragadni néhány részletet a valóságból, aztán felcicomázni fantáziaképekkel. Mindig arról ábrándozott, hogy színésznő lesz. Martha folyton amiatt reszketett, hogy a lánya túl messze elkalandozik ebben az ábrándvilágban, most azonban hálás volt a sorsnak, amiért Claudia a börtön realitását alakította át saját álomvilágává.

– Felhívtuk Steckman Papát – folytatta Martha. – Azt ígérte, utánanéz néhány dolognak. Személyes ügyének tekinti. Pár kérdést is összeírt számomra, nézzük meg őket, figyelj ide!

Claudia lelkesen bólintott.

Martha egy darab papírt húzott elő a kézitáskájából, majd hangosan felolvasta: – Mielőtt behoztak volna, előfordult-e, hogy a seriff emberei információkat kértek tőled?

Claudia a fejét rázta: – Soha.

– Ott jártál-e a gyilkosság helyszínén, az Ongaro Drive-on?

– Nem Mamma, sosem jártam ott.

– Akkor honnan ismerted ezeket a részleteket? Honnan tudtad, mi van a házban? Hogy hogyan ölték meg őket?

Claudia az ajkára tette az ujjait, szemét lecsukta, mint aki emlékezni próbál. – Denótól hallottam. Hallottam, amikor elmesélte az egészet Bobbynak – akkor, amikor két héttel a gyilkosság után rablásért letartóztatták, és Tony Rich detektív kezdte kérdezgetni a McCann-ügyről. Így szerzett tudomást ő is a tetthelyről meg az elkövetési módokról. Én is így tudtam meg.

Martha igazán megkönnyebbült.

Ez mindent megmagyaráz.

És ez mindig is így volt Claudiával: valaki mondott pár apróságot, ő pedig feldolgozta, felnagyította saját meséjévé, melyben persze mindig ő maga állt az események középpontjában.

– Bobbynak volt valami része a gyilkosságokban?

– Nem! – tiltakozott Claudia. – Bobbynak semmi köze az egészhez!

– Tudod valamiképpen bizonyítani, hogy azon a bizonyos vasárnap reggelen nem voltál ott? Mész valahová reggelizni például munka után?

Claudia tenyerével a homlokára csapott. – Igen! Igen! Most hogy mondod, már emlékszem. Azt hiszem Lenny White-tal mentem reggelizni, és még valakivel… egy lány jött még velünk… igen, Ginger… aki az Image Galleryben velem dolgozik.

– Ki ez a Lenny White?

– Nagyon rendes pasas. Hónapok óta ismerem. Szállítókocsija van, nagy távolságokra vállal fuvarokat, többnyire disznókat szállít. A lányok az Image Galleryben „Disznósnak” hívják. Amikor itt van a városban, mindig elvisz reggelizni munka után, néha meg hazavisz az autóján. Aznap is reggelizni mentünk.

– Csodás! Két tanút is szereztünk, aki igazolja az alibidet. Minden rendben lesz, Claudia.

– Én ugyanezt mondtam, Mamma. A film nagy sikert arat majd. Híres leszek!

Martha Yasko, kilépve a női börtönből, tüstént felhívta Bill Steckmant a vizsgálati csoportnál, s a kérdésekhez hozzácsatolta Claudia válaszait.

– Nem árthatom magam az ügybe, Martha – mondta a férfi, miután kicsit elbeszélgettek a hallottakról –, de megteszek minden tőlem telhetőt.

 

Steckman később felhívta Steve Martint, a Seriff Hivatal egyik nyomozóját. Valamelyik embere ismerte Martint, s igen jó véleménnyel volt róla. Szerinte Martin megérti, hogy nem akarják beleütni az orrukat a más dolgába.

– Steve, a McCann-ügyről van szó – kezdte Steckman. – Igazán nem akarom beleártani magam, s nem kérek magától semmiféle bizalmas információt. Mindössze arról van szó, szeretném, ha tudnák, hogy egy nagyon könnyen befolyásolható lány került a kezük közé.

2

 

Március 17-én a Columbus Citizen-Journal a következő vastag betűs címmel jelent meg:

 

ÜGYÉBEN

 

Csütörtökön a Seriff Hivatal nyomozói újabb gyanúsított után kutattak, akit a február 12-i hármas gyilkosság ügyében akarnak előállítani. Claudia Yaskót szerdán késő este tartóztatták le, s különös kegyetlenséggel elkövetett, hármas emberöléssel gyanúsítják. A Seriff Hivatal nyomozója, Howard Champ őrmester közölte, hogy Miss Yasko kedd délután egy órakor lépett kapcsolatba a nyomozóhatósággal, s olyan információkkal rendelkezik, amik kétségtelenné teszik, jelen volt, amikor ezeket a gyilkosságokat elkövették. Amikor Miss Yasko azt mondta, fél hazamenni, mert esetleg veszélyben van az élete, a nyomozóhatóság védőőrizetet adott számára… Champ nem nyilatkozott arról, van-e valamiféle kapcsolat Miss Yasko, a feltételezett tettestárs és az áldozatok között.

Miss Yasko tizennégy éves kora óta ideggyógyászati kezelés alatt áll, de „tökéletesen épeszűnek” tűnt, amikor kihallgatása folyt, tette hozzá Champ nyomozó.

 

Három nappal később kiadták a letartóztatási parancsot Politis ellen, aki egy lakókocsitelepen élt együtt a barátnőjével. Hajnali négy óra tíz perckor öt rendőr, köztük Goldsberry, Tony Rich és Howard Champ kopogtattak Politis ajtaján, majd megmondták magukról, kicsodák. Politis barátnője, Elsie May Benson nyitott ajtót, felmutatták neki a végzést.

A lány a szobához vezette őket, ahol Politis aludt; mind az öt nyomozó – élesre töltött pisztollyal – bement. Felköltötték a férfit, közölték, hogy letartóztatják Christine Herdman, Mrs. Dorthy McCann és Mickey McCann megöléséért.

Politis teljesen megdöbbent, aztán dühös lett s azt kiabálta, hogy ő ugyan meg nem ölt senkit sem. Az egész csak valami őrült tévedés, nem az igazi bűnöst tartóztatják le.

– Ne engedd, hogy a lakásomat kikutassák – kiáltott még Elsie Maynek, miközben megbilincselték s kivitték a Seriff Hivatal kocsijához. – Nem akarom ezeket az alakokat a házamban látni!

Politist a megyei börtönbe szállították, négy óra harminckor hajnalban megtörtént a befogadás, s alig egy óra múlva rács mögött volt – egy hónapon belül immár harmadszor.

 

Amikor Mary Novatney kinyitotta az ajtót s meglátta a fia izgatott arcát, rögtön tudta, valami nagy baj történt. A fiú azt mondta, miután olvasta a Citizen-Journal cikkét, mely szerint a seriff újabb gyanúsított után szaglászik, no meg azt a részt, ahol Claudia közli, nem mer hazamenni, mert fél, hogy megölik, most már ő tart attól, hogy tőrbe akarják csalni, s fél hazamenni a lakásába.

Abban a házban volt, ahol nevelkedett; tombolni kezdett, mint valami vadember, s egyre azt kiabálta, hogy még csak elképzelni sem tudja, az a bolond Claudia miféle bajt kavart neki, amikor beköpte a seriffnél. Addig itt marad a régi szobájában, el nem mozdul, amíg ki nem találja, mitévő legyen.

Mikor felment a szobájába, az apró termetű sovány, ősz hajú Mrs. Novatney indult a konyhába, hogy valami harapnivalót készítsen a fiának. Érezte, hogy legidősebb gyereke attól reszket, valami olyan bűnnel vádolják majd, amit el sem követett.

Nagyon idegesítette, mert Bobby mindig is ettől tartott: igazságtalanul bevádolják, kelepcébe csalják – ezért is utálta mindig annyira a rendőröket. Még jól emlékezett a napra, amikor Bobbyt és legfiatalabb öccsét, Andyt letartóztatták, mert a Hoover Damnél, a duzzasztónál elkapták őket – akkor robbanóanyagot találtak náluk. Az emberek azt suttogták, a robbanóanyagot valamelyik bártulajdonos adta nekik, s a bártulajdonos része volt a szervezetten bűnöző alvilágnak. De Bobby és Andy elmondták az anyjuknak, mi történt ott igazából.

Egyik reggel – tavaly nyáron július utolsó hetében, – Bobby úgy döntött, horgászni akar a Hoover Damnél. Bobby, egyik barátja, Frank és Andy fogta a horgászbotot, no meg egy-két hatdobozos sörösrekeszt, s autóval kiment a duzzasztóműhöz.

A halak elég gyéren kaptak, Andy mászkált erre-arra, közben észrevette, hogy az egyik ajtó, mely a duzzasztógát belsejébe vezet, nincs bezárva. Kiabált Bobbynak, azt mondta, ő bemegy, mire Bobby felkapott néhány doboz sört s vele tartott. Frank kinn maradt, horgászott tovább.

Andy azt mesélte, alig mentek néhány lépést, máris az egész területet megszállta – élesre töltött fegyverrel – a vízi és közterületi rendőrség. Bobby és Andy feltartott kézzel kezdett visszamászni a lépcsőn, miközben Frank, aki hozott magával néhány petárdát a július negyedikei ünnepségről, most meggyújtott egyet, s bedobta a duzzasztómű folyosójába. Aztán Andy kocsiján szépen eltűnt a színről.

Mikor a két Novatney kijutott a duzzasztóműből, fegyveres rendőrök fogták körül őket, fejük felett rendőrségi helikopter körözött.

Azonnal őrizetbe vették őket, majd bevitték a börtönbe illetéktelen behatolás és robbanószer birtoklása címén. Lew Dye volt a védőügyvédjük. A vádakat szabálysértésre enyhítették, a két testvért megbírságolták, aztán elengedték. De ez az élmény ott a Hoover Damnél még jobban megutáltatta Bobbyval a rendőrséget.

– Hát ez az, erre a jó rendőrség – mondta az anyjának. – Vesznek egy ilyen kis pecázást, és csinálnak belőle valami nagy balhét, amivel már akár börtönbe is csukathatnak valakit.

Most megint itt volt a régi szobájában, oda próbált elbújni, mert attól tartott, a rendőrség majd hamisan vádolja gyilkossággal.

Március 20-án, hétfőn, késő éjszaka Mary Novatney hallotta, hogy dörömbölnek a bejárati ajtón. Magára kapta a köntösét s lement, hogy kikukucskáljon; megdöbbenve látta a rendőrség járőrkocsijait a ház előtt, amint mindkét irányból lezárták az utcát.

Bobby, aki az anyja mögött jött le, azt mondta:

– Valahogy kilógok innen. Majd a hátsó ajtón át lelépek.

– Bobby – szólt rá az anyja – maradj nyugton.

Az ezüstös hajú, civil ruhás tiszt bekiáltott a verandáról: – Champ őrmester vagyok! Tudjuk, hogy a fia benn tartózkodik a házban, beszélni szeretnénk vele.

– Van letartóztatási parancsuk? – kérdezte az asszony.

– Nincs, de szeretnék szót váltani vele.

– Egy perc – mondta az asszony. – Megkérdezem tőle.

Az asszony a telefonhoz sietett, megtalálta Lew Dye otthoni számát, s rögtön elmondta neki, mi történt.

– Mondja meg Bobbynak, őrizze meg a hidegvérét – ajánlotta az ügyvéd. – Semmilyen körülmények között se menjen ki hozzájuk, s maga se engedje be a rendőröket. Küldje fel Bobbyt a maga hálószobájába, s mondja meg, maradjon ott, míg nem hall felőlem.

Hajnali négykor Lew visszahívta őket, s megkérdezte, ott vannak-e még az utcán a rendőrök. Bobby kinézett. A veranda és az utca egyaránt néptelennek látszott.

– Akkor rendben van, Bobby, próbáljon aludni egy kicsit, ha tud, s reggel első dolga legyen, hogy bejön az irodámba. Majd együtt felkeressük a seriff hivatalát.

Másnap reggel, távozóban Bobby megcsókolta az anyját: – Lehet, hogy többé nem látjuk egymást – mondta –, mert ezek kinyírnak engem.

– Jaj, ne mondj ilyet! – rimánkodott az anyja.

– Gyilkosságért keresnek. Tudod, mi mindenre képesek.

– Ne gondolkodj így, Bobby! – Az anyja sírt, miközben a fia kisurrant a hátsó ajtón. – Ne beszélj így!

Azon az estén a híradóból megtudta, hogy Lew Dye Bobby mellett volt, amikor a fiú önként jelentkezett a seriffnél.

Sikoltozott, mikor a hírolvasó közölte, hogy március 21-én délután fél ötkor megtörtént a vádemelési javaslat: Claudia Elaine Yaskót, Robert Ray Novatneyt és Deno Constantin Politist – mindhárman előzetes letartóztatásban vannak – többszörös emberölés bűnével vádolják, továbbá ezen emberöléseket, előre megfontolt szándékúnak és nyereségvágyból elkövetettnek minősítették. Mindezek külön-külön is elegendőek a halálos ítélet kiszabásához.

3

 

Lew Dye maga is borzasztó csapásként fogta fel Claudia vád alá helyezését. Az egész meghallgatás csak negyvenöt percig tartott, mégis őszintén felmérgesítette, hogy ott kell állnia ezzel a rémült ügyféllel az egész tárgyalóterem közönsége előtt, s végighallgatni a teljes vádiratot. .Miután felolvasták az aljas indokból elkövetett emberölések bűnlajstromát, amiért külön-külön is halálbüntetés volt kiszabható, Ohio állam ügyésze villamosszékben történő kivégzést kért Claudia számára.

Dye a szeme sarkából Claudiára sandított, a lány még most is mosolygott, mint akit zavarba ejt, hogy ilyen sok kényelmetlenségnek az oka, ám ugyanakkor sápadt volt és remegett. Lehet, még most is azt hiszi, filmet forgatnak, de azért az ügyész szavai megrémítették.

Dye elhatározta, ha a vádhatóság tényleg halálbüntetést akar kérni, akkor ő a végsőkig elmegy, hogy megmentse Claudia életét. Majd a sajtóban küzd, ha kell. Tudta persze, hogy ezt a jogászkörök etikátlannak tartják, de nem tekintheti hibás lépésnek, amikor egy teljesen ártatlan embert kell megmentenie a villamosszéktől. Hallván a részletezett vádpontokat, már tudta, hogy ezt kell tennie.

Jó republikánus lévén először kipróbálta, mennyi politikai erőt tud fitogtatni. Nem mintha George C. Smith a barátja lett volna. Sosem barátkozott ügyészekkel. Pár haverja ugyan akadt köztük még azokból az időkből, mielőtt a vád képviselői lettek volna, de Dye úgy érezte, az embernek tudni kell, hol húzza meg gondolatban a határvonalat. Ha túl közel engedi magához az ügyészt, akkor a védőügyvédnek óhatatlanul pesszimista képe lesz az ügyről, gondolta. És a bíróságon, amikor az utolsó csapást kell mérni az ellenfélre, akkor az ügyész – puszta barátságra, hivatkozva – kérheti, hogy kezelje kicsit könnyedebben a dolgot. Ezt viszont nem lehet összeegyeztetni azzal, hogy tisztességesen megvédje az ügyfelét.

Dye most James O'Gradyt, az ügyészhelyettest figyelte. Első generációs ír, New Yorkból jött – méghozzá zöld ír, nem a narancssárga fajtájú, s aktív tagja a Shamrock Klubnak is. Egyszer benézett Jim irodájába, éppen Wagnert hallgatott. Az nagyon fontos, magyarázta mindig magának, hogy az ember ismerje azokat, akikkel a bíróságon meg fog verekedni.

Dye úgy hitte, O'Grady főnöke, George C. Smith az egyik legjelentősebb politikus Columbusban. Ha az ember jól szolgálta George Smith-t, akkor előbb-utóbb bíró lett, vagy valami más hivatalt kapott, mert a fickó igencsak értette a módját, hogyan kell az embereit magas posztokra juttatni. Röviddel a vád ismertetése előtt Dye időpontot kért, hogy beszélhessen vele és O'Gradyval. Azzal az elképzeléssel érkezett a megbeszélésre, hogy csak annyit mond: – Uraim, ejtsék el a vádat. Hiszen tudják, hogy a lány nem bűnös. Az egész csak valami szörnyű tévedés, és ártani fog George újraválasztási esélyeinek.

Dye azt remélte, Smith vevő az ötletre és tényleg ejti a vádat. Igazán nem akart George Smith-nek ártani. Mostanáig jó viszonyban volt Columbus vezető republikánusaival, s jól tudta, a magafajta fiatal republikánus ügyvéd könnyen kaphat sebeket, ha fúrni próbálja a párt hajóját.

De Claudia megmentéséért még ezt a kockázatot is vállalja.

Amikor odaért az ügyészségre, Jim O'Grady egy segédügyész társaságában azzal várta, hogy George sajnos nem tudja fogadni. Persze, a fenébe, maga is tudta, hogy George nincs a városban, valahol éppen kampányt folytat.

Dye halkan és udvariasan megjegyezte: – Nos, uraim, a sajtó mindenesetre érdeklődik az ügy iránt. Ha nem látják, mi az igazság, akkor elszabadul a pokol, s ez hamarosan tönkreteszi George politikai pályafutását is.

O'Grady azt felelte, azt kell tenniük, amit a legjobbnak gondolnak, ők döntik el, mit csinálnak. Ilyen bizonyítékot figyelmen kívül hagyni nem lehet, a magnószalagokat szintén nem, más nem marad hátra, mint vádat emelni a lány ellen.

– Hiszen ismeri a hátteret! – érvelt Dye. – Ismeri a lány mentális állapotát. Maga is tudja, hogy Champ bezárta egy motelszobába, aztán szépen kanállal töltötte bele, mit valljon. – Dye próbálta lefesteni előttük az egész helyzetet, de az ügyészeket nemigen érdekelte. – Az országos lapok is teli lesznek az üggyel – mondta, de érezte, túlzottan erőlteti már.

Sejtette, valami nem stimmel, de azt csak később tudta meg, hogy George Smith is nyakig benne van az ügyben. George maga is találkozott Champpel, utasításokat adott és tanácsokkal látta el. A Franklin megyei hármas gyilkosság egyszeriben forró politikai kérdéssé vált.

A Hustler magazin, amit a columbusi Larry Flynt adott ki, mutatott elsőnek érdeklődést a bűntény iránt. Dye ugyan nem kötelezte el magát mindjárt, de érezte, a folyóirat érdeklődése segít majd egyensúlyban tartani a dolgokat. A helyi tévétársaság riporterének azt nyilatkozta, hogy egy országos folyóirat nagy terjedelemben foglalkozik majd Claudia perével. Nem mondhatja meg még melyik, mert semmi sem végleges egyelőre, és maga nem is foglalkozik többet az egésszel, amennyiben az ügyészség elejti a vádat. Amikor a tévés nagyon erősködött, akkor mindössze annyit árult el, hogy az egyik „cicababákkal” foglalkozó magazinról van szó.

Néhány nappal később az ügyvédet a Playboy egyik rangidős szerkesztője hívta fel. Bill Helmer Claudiáról faggatta és megemlítette, hogy talán a Playboy Alapítvány segítségükre lehet. A szerkesztő célzott rá, ha egyszer Hugh Hefner úgy dönt, nyomon követi az ügyet, akkor nyert ügyük van. Valószínűleg a helyi újságírók keltették fel a Playboy figyelmét, amikor annyira próbálták megtudni, melyik magazinnal áll kapcsolatban az ügyvéd.

Most, kilépve a bíróság épületéből, s látva, hogyan szállítja el Claudiát a rendőrautó, az ügyvéd végképp elhatározta magát. Megtesz akármit, elmegy akárhová, szembeszáll akárkivel, hogy megmentse a lány életét – még akkor is, ha ehhez esetleg olyan magazinoknak a segítségét is el kell fogadnia mint a Hustler vagy a Playboy.

4

 

Tony Rich megint a régi, tehetetlen haragot érezte. Március 31-én, pénteken William Gillie bíró óvadék ellenében szabadlábra helyezte Deno Politist, azzal a feltétellel, hogy mindennap telefonon jelentkezik a bíróság irodájában, míg meg nem kezdődik a tárgyalása.

Deno ügyvédje megszervezte, hogy hazugságvizsgálatnak vessék alá, és Deno minden kérdést sikerrel vett, egyet kivéve. A hazugságvizsgáló azt jelezte, hazudott, mikor azt állította, nem járt Mickey McCann házában a halálesetek idején. De a szakértők még ezt is kimagyarázták: szerintük Politisnak gyermekkori problémát okozhat az otthon vagy a ház szó említése.

Deno közölte, soha többé nem hajlandó hazugságvizsgáló tesztnek alávetni magát, miután tudja, hogy a detektor tévedhet is.

A következő csütörtökön, vagyis április 6-án, délelőtt tíz óra negyven perckor a vádhatóság végre beszerzett egy megfelelő vádpontokból álló listát a Franklin megyei vádesküdtszéktől Politis ellen: ezek szerint a férfinél fegyver volt, miközben elkövette az ürücombos lopást. Rich tehát újabb letartóztatási parancsot kapott Deno ellen.

Április 8-án, alig valamivel hajnali egy óra után a lánya és a veje fedezte fel a hetvenhét éves Jenkin T. Jones holttestét saját, a forgalomtól távol eső otthonában, a 37-es számú út mentén, nem messze az Ohio-beli Newarktól. Jones a kereveten feküdt és egy folyóiratot olvasott, amikor a bejárati ajtó üvegén keresztül lövést adtak le rá. A .22-es golyó a hátán hatolt be. A gyilkos vagy gyilkosok ezek után berohanták a házba és még öt lövést adtak le rá – négyet a fejébe – aztán felcipelték a holttestet az emeleti hálószobába, a .22-es kaliberű töltényhüvelyek szanaszét hevertek a padlón.

Két kutyát is agyonlőttek az alagsorban, kettőt pedig kinn, a külső futtatóban. Egy kutya viszont, egy kis fészer védelmébe húzódva életben maradt.

A megyei nyomozók úgy vélték, a gyilkos vagy gyilkosok szép nyugodtan kutatták át a házat. A zsúfolt szobák és a ház mögötti javítóműhely teljesen fel volt dúlva.

Jones, aki a szomszédai szerint igazán társaságkedvelő férfi volt, önálló vállalkozóként dolgozott; műszaki zseninek tartották, aki egész Ohio államba szállít szerszámokat és alkatrészeket a megrendelőknek. Nem volt titok, hogy sok készpénzt tart magánál, ebből vásárolt időnként alkalmi áron motorokat.

Licking megye seriffje, Max Marston beküldte a .22-es töltényhüvelyeket – afféle rutinellenőrzésre – a Bűnügyi Azonosító- és Nyomozóhivatalba, az ohiói London nevű városba. Jóllehet a gyilkosság elkövetésének módja, nevezetesen, hogy az áldozatok fejére több lövést adnak le, nagyon hasonlított a McCann-féle esethez, mégsem gondolta volna senki, hogy a két gyilkosság kapcsolatba hozható egymással.

Jenkin T. Jones meggyilkolása az ohiói Newarkban igen kis sajtónyilvánosságot kapott Columbusban.

 

Tony Rich ismét letartóztatta Denót „ürücombos fegyveres rablás” címén április 11-én, de a bíró óvadék ellenében szabadlábra helyezte. Valaki megjegyezte, hogy ideje lenne egy forgóajtót rendszeresíteni a megyei börtönben, kizárólag Deno számára.

A következő pénteken Bobby Novatney is sikeresen elvégezte a hazugságvizsgáló tesztet a columbusi rendőrkapitányságon; utána 75 ezer dollár óvadék ellenében szabadlábra helyezték. Bobby beköltözött az anyjához, míg a tárgyalásra várt.

Mary Novatneyt nagyon elkeserítette, mennyire megváltozott a fia. Régen mindig kész volt a tréfára, vágott az agya; most mindez mintha örökre elmúlt volna. Sosem tréfált. Alig mosolygott. Börtönben töltött napjait csak mint valami rémséget tudta előadni, a testvéreinek azt mondta, több ízben meghalt már rémálmában. A megyei börtönben eltöltött három és fél hét alatt állandóan azt képzelte, hogy a rendőrség kelepcébe csalta, valami bűnügyet hoznak össze ellene, hogy végül a villamosszékbe ültethessék.

Denót is, őt is óvadék ellenében szabadlábra helyezték, ám azért a tárgyalás réme ott lógott a fejük fölött. Hármójuk közül már csak Claudia volt börtönben, ő is tárgyalásra várt. Bobby azt mondta a rokonainak, hogy őrlődik: szeretne megbocsátani Claudiának, hiszen idegbeteg, közben azonban azt kívánja, villamosszékben pusztuljon el, kerüljön a pokolra!